A távoli horizont szűz vásznára éppen a Nap festett vörössel, sárgával és egy lehelletnyi kékkel. A fák árnyékai elnyúltak, a szél lomhán mozgatta a dús lombok zöldellő leveleit. Kellemesen hűvös volt a levegő, s káprázatosan ragyogtak a fűszálakon gyöngyöző vízcseppek sziluettjei.

A koraesti nyugalom olyasféle harmóniával ölelte körbe a várost, amelyet az ablakán kitekintő fiú már gyermekkora óta nem látott. Most viszont volt ideje körülnézni, mélyet lélegezni a friss levegőből, szemét lehunyva élvezni, ahogyan az édes semmittevés átjárja testét.

Végzett. Túl volt az első egyetemi évén, s úgy érezte, mintha egyszerre szabadult volna meg egy hatalmas tehertől és a legféltettebb kincsétől. Fáradt volt és elcsigázott, mintha a lelkét egy hegyes kampóval kanyarították volna ki testéből, mást sem hagyva hátra, mint egy gépiesen működő porhüvelyt.

Keresztültekintett a szobán. Hosszú idő óta először volt rend. Az ágy nagy műgonddal bevetve, az asztalon aprólékosan szétválogatva két oszlopban könyvek sorakoztak, a padló tiszta volt, a szőnyeg pedig a tisztítószernek köszönhetően édeskés illatot árasztott magából.

A makulátlan rendet egyedül az éjjeliszekrényen heverő színes brossúrák kupaca és a késő délutáni tea maradéka egy fekete, karcsú bögrében zavarta csak meg, de még ez is olyannyira esztétikusnak és művészinek hatott a kitakarított szobában, hogy talán a szigorú anyai szemet sem bánthatta volna.

A fiú rápillantott az órájára, s nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy az ujjai közül kicsusszant, tétlen másodpercek sokasága után most kénytelen lesz elkezdeni készülődni, amennyiben nem akar csalódást okozni a barátainak.

Farzsebéből előkotorta telefonját, s fürgén cikázó tekintettel végigolvasta a lezárt képernyőjén megjelenő üzenetek tömkelegének foszlányát. Hiányolták barátai a nap folyamán. Leginkább Ten és Yuta bombázta megállás nélkül üzenetekkel, de elvétve ráakadt más nevekre, kevésbé jó ismerősök soraira is.

Az üzenetek mennyisége egyszerre töltötte el jó érzéssel és szorongással. Minnél lejjebb görgetett, annál gyorsabban illant el a kedve ahhoz, hogy bárkinek is visszaírjon, így csakhamar letette a párkányra a telefont, s hátat fordítva annak hagyta, hogy újra elsötétüljön a képernyő.

Nem arról volt szó, hogy a fiú ne szerette volna a barátait. Pusztán úgy érezte, hogy kötelessége mindenkinek időben válaszolni, s ő rendre megijedt a kötelességektől. Hiába tudta, hogy lustának vagy érdektelennek tűnhet, amiért nem méltat senkit órákig válaszra, mégis inkább választotta ezt, minthogy megerőltesse az agyát, s egyenként, személyreszabottan válaszoljon az üzenetekre.

A szekrénye felé vette inkább az irányt, s kitárva annak két, széles ajtaját szemügyre vette a kínálatot. Alig lógott már valami az vállfákon, s egy-két árva ruhadarab kivételével semmi sem volt a polcokra hajtogatva. Minden az ágy lábához támasztott bőröndben összezsúfolódva pihent, jócskán megnehezítve a fiú dolgát az estével kapcsolatban. Szó sem volt arról, hogy túlzottan ki akart volna öltözni, de a legkevésbé sem szándékozott együtteses pólóban és lenge melegítőnadrágban nekiindulni az éjszakának.

Újabb sóhaj hagyta el a fiú száját. Nem szeretett kimozdulni, de főleg nem szeretett merészebben öltözni egy-egy buli kedvéért. Egyszerűen zavarták a rászegeződő tekintetek, az arcát kutató pillantások, amiktől rendszerint pír szökött a halvány, törtfehér bőre alá.

Végül elhessegetett minden gondolatot és kivette a szekrényben lógó utolsó, mélyvörös inget és találomra kiválasztott a polcon pihenő két fekete farmer közül egyet, majd ledobta az ágyra a ruhadarabokat. Egy darabig állt fölöttük. Szemlélte az egyszerű, mégis figyelemfelkeltő színeket. Ujjai szégyenlősen végigfutottak az ing gombjainak vonalán, tekintete követte a nadrág szűk szabását.

Egyszerre állt hozzá közel és tőle távol, hogy ilyen göncöt húzzon magára. Mégis meggondolatlanul vetkőzni kezdett. Áthúzta fején az új együtteses pólót, összekócolva sötét tincseit. Hagyta, hogy a szoba levegője cirógassa meztelen hasfalát, libabőrös karját. Fürge mozdulatokkal kioldotta melegítőnadrágjának zsinegét, mely így is csak hanyagul lógott csípőjén. A nadrág bokája körül a földre zuhant, felfedve izmos, tejfehér combjait, vékony vádliját.

Megborzongott. Ott állt, egy szál alsógatyában az ágya szélénél, a saját szobájában, mégis annyira zavarbaejtőnek érezte a majdhogynem meztelenségét, hogy inkább megemberelve magát kapkodva öltözni kezdett.

Mikor már a farmer durva anyaga hidegen simult a combjához és a vörös ing puhán omlott a vállára, még mindig begombolatlanul, alábbhagyott a zavara. Visszaköltözött a fiúba a nyugalom és a hétköznapiság.

A szobába nyíló két ajtó közül az ágyához közelebbi felé vette az irányt, mely résnyire volt nyitva csupán. Belökte a nyílászárót és végigtapogatott a fal mentén a villanykapcsoló után. Miután meglelte, egy halk kattanás kíséretében fény töltötte be az aprócska fürdőszobát, s a fiú bemerészkedett a helyiségbe. Meg sem állt a csapig, ami fölött állított téglalap alakú tükör lógott.

A fiú alaposan szemügyre vette a tükörképét. Arca sápadt volt, mint mindig. Haja kissé kuszán meredt a szélrózsa minden irányába. Ajkai kiszáradtak, de még így is tökéletesen kivehető volt különleges, meggypiros színük. Íriszének színe most mintha világosabb lett volna a szokottnál, szepillái pedig hosszú árnyékokat vetettek arcára.

Minden olyan volt, mint eddig minden egyes nap, amikor a fiú szembenézett magával. Most ugyan kevésbé volt fáradt vagy elnyűtt, helyette viszont feszengett, ami végülis megadta azt a hiányzó pluszt, azt az aprócska szépséghibát, amitől a fiú embernek érezte magát.

Végül sietősen megmosta a fogát, pár perc mérlegelés után pedig hanyagul megborotválkozott, bár maga sem tudta minek, azokat az apró borostákat még ő sem vélte szembetűnőnek, pedig igencsak közel hajolt a tükörhöz.

Még egyszer végigfutatta tekintetét a saját arcán, mielőtt hátrébb lépett volna, s óvatos, de fürge mozdulatokkal gombolni nem kezdte volna az ingjét. Nyakáról leszaladt egy kósza vízcsepp, megállt a kulcscsonján, s onnan tekintett a mélybe. A fiú viszont nem vette észre, nem is törődött vele. Egyszerűen csak megigazította a gallérját, lazán betűrte az ing alját a nadrágjába, majd visszasietett a szobájába.

Felkapta a legfontosabbakat és kabátját a vállára kanyarítva már zörgött is a kulcs a kezében, amint a bejárati ajtó zárjával babrált. Állt a küszöbön, míg rendesen fel nem vette a puha bélésű bőrdzsekit, menekülve a hűvös huzat jeges cirógatásától. Zsebébe süllyesztette a kulcsot és még utoljára végigtapogatta farzsebét, hogy ellenőrizze a telefonja, iratai és pénze meglétét, majd pillantást sem vetve a lift helyzetére a lépcsőház felé vette az irányt, s már dobogott is lépte a fokokon egyre lejjebb és lejjebb.

Alig fél órával később már jobbján sétált a fiú legjobb barátja, Chittaphon Leechaiyapornkul, vagy ahogyan mindenki hívta, Ten. Alacsony, jókedvű, beszédes thai fiú volt. Folyton hadart, meg sem kottyant neki, hogy nem az anyanyelvét használja kommunikálásra. Nehéz volt megbántani, de annál könnyebb volt megszeretni.

-          …és én őszintén nem tudom, hogy mit képzelt, de rettentő kínos volt az egész helyzet, szóval csak fogtam magam és leléptem. Mármint, a francnak van kedve nézni egy ilyen után a másik képét. – Ten befejezte a mondanóját és várakozóan tekintett fel. – Sicheng, figyeltél te egyáltalán?

A szólított fiú meglepetten rezzent össze nevének hallatán. Kevesen hívták Sichengnek. A legtöbb koreainak fura volt a neve, néhányak rendszeresen elvétették a helyes kiejtését, így egy idő után Ten megunta és ráragasztott egy nevetséges becenevet. A közeli ismerőseik átszoktak arra, hogy Sichenget WinWinnek hívják, ám Ten továbbra is az igazi nevén szólította, amiért a fiú hálás volt.

-          Igen. Egy újabb lány melegnek nézett és össze akart hozni a legjobb barátjával.

-          Jesszus, ne mondd így és ne ilyen hangosan. Tudod mennyire nevetségesnek érzem magam? – Ten hevesen gesztikulálva adott hangot az elégedetlenségének.

-          Már vagy százszor megtörtént veled. – Sicheng a szemét forgatta, majd rutinszerűen elkapta a másik csuklóját, mielőtt az figyelmetlenül a zebrára lépett volna a piros jelzés ellenére.

-          Attól még szar. – Egy pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésbe, majd Ten a fogai közt morogva fogalmazta meg kételyekkel teli kérdését. – Most komolyan, buzisan viselkedem?

A magasabb fiú döbbenten tekintett le barátjára. A kérdés abszurd volt, a megfogalmazás meg egyenesen sértő és obszcén. Mégis látszott a thai fiú arcán, hogy komolyan érdekli a válasz, bármennyire éretlenül tette fel a kérdést.

-          Ten, nem tudom. Azt sem tudom, hogy viselkedik az aki… - és itt elakadt.

-          Buzi? – Az alacsonyabb megint nem hazudtolta meg magát sőt, megeresztett egy szórakozott félmosolyt, mikor látta a barátja arcán a megbotránkozást. – Prűd vagy.

-          Mert nem káromkodom?

-          Mert a saját pucér testedtől is zavarba jössz.

-          Úristen, hogy jött ez ide.. – Sicheng a tenyerébe temette az arcát, egészen addig úgy is maradt, míg meg nem szólalt a zöld lámpa árulkodó hangjelzése, miszerint átmehet az úton.

Sokáig teljes csendben lépdeltek egymás mellett. Ten szórakozottan figyelte a mellettük elhaladó embereket, míg Sicheng teljes némaságba burkolózva tépte magát azon, amit barátja mondott. Egyrészről a thai fiúnak igaza volt. Szégyenlős volt, prűd és zárkózott. Mégis büszke volt magára, mert amióta Koreában élt, drasztikusan kimozdult a konfortzónájából. Barátai lettek, eljárt szórakozni, sőt, lányokkal is ismerkedett annak ellenére, hogy nem igazán kötötte le senki hosszabb távon a figyelmét.

Ten jó hatással volt rá már az elejétől fogva. Amint megtudta, hogy Sicheng Kínából költözött ide az egyetem miatt, azonnal segítő kezet nyújtott neki. Elvitte erre-arra, megmutatta neki a legjobb helyeket, a legszórakoztatóbb elfoglaltságokat, amiket a nagyvárosban csak találni lehetett. Mentek bowlingozni, karaokezni, úszni, fallabdázni. Sőt, egy alkalommal még egy kosármeccset is megnéztek a közeli arénában. Türelmes volt vele, segített a nyelvtanulásban, aminek köszönhetően Sicheng hamarabb ismerte a legtöbb káromkodást, mintsem ki tudott volna kérni magának egy kávét. Ennek ellenére azonban Ten volt sokáig az egyetlen, akire számíthatott.

Aztán a thai fiú szépen, lassan elkezdte bemutatni őt a barátainak. Elsőként Jaehyunnak, aztán az aktuális barátnőjének, Lisának, majd Yutának. Persze akadtak mások is, akik lépten-nyomon érintettek voltak Ten életében, de összesen ez a három ember volt az, aki Sichengre valamiféle benyomást is tett. Végül pedig csak Yuta maradt részese az életének, amivel gyakran viccelődött is.

És ahogyan gondolatmenete elért idáig, rájött, hogy mi hiányzott egészen eddig.

-          Ten, Yuta hol van? – Sicheng megtorpant egy pillanatra, a mögötte haladó pedig kis híján belesétált a fiú hátába.

-          Ne aggódj, a szórakozóhelyen találkozunk vele. – Ten legyintett, majd egy éles fordulattal egy gyorsbüfé felé vette az irányt, magával rántva a megszeppent kínait.