A Nap aranyló sugarai szelíd mintákat festettek a falakra. A levegő kezdett melegedni, s az este rettenetes sötétje gyámoltalanul húzódott vissza rejtekébe.

Sicheng egész éjjel a plafont bámulta. Remélte, hogy erőt vesz rajta a fáradtság, hogy a hosszas sötétségbe való bámulástól elnehezednek pillái, hogy ha elég ideig dülleszti ki szép ívű szemeit, a pislogás hiányától megjelenik az a szúrós, visszkető, kellemetlen érzés, amitől majd képes lesz lehunyni a pilláit, s ki sem nyitni, ameddig ki nem mossa az éjszaka mocskát testéből az álom.

„Fogalmad sincs arról, hogy mit teszel, ugye?” Az ágy fölé rögzített analóg óra monoton, csendesen ütötte a másodperceket. Györtelmesen lassan telt az idő, mégsem vette észre a fiú, hogy lassan ráköszönt a hajnal. Nem üdvözölte a napot, nem mosolygott a reggelre. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta az idő múlását.

„Szenvedek, Sicheng és rohadtul te vagy az oka.” A fiú felemelte jobb kezét, ezzel megtörve egy eltévedt napsugár útját. Lassan szétnyitotta ujjait, figyelte, ahogyan utat tör magának a fény, majd újra összezárta őket. Olyan makacsnak és undoknak tűnt most a természet.

„Ne! Csak ne legyél kedves, ne legyél megértő, ne próbálj meg vígasztalni, mert rossz. Csak…csak jobban elrontod.” Légszomj. Erőteljes légszomj lett úrrá a fiún, s ezért leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy ablakot nyisson. De a teste nem mozdult, hiába adta ki a félreérthetetlen parancsot az elméje. Egyszerűen képtelen volt megmozdítani a pohüvelyt, amibe a születésekor az élet bebörtönözte.

„Az franba már, eressz!” Sicheng keze immáron ökölbe szorítva hevert az oldala mellett. Ujjai elfehéredtek, ahogy a takaró szürke huzatának puha anyagába kapaszkodott. Szíve hevesen vert, hűvös verejték ütközött ki homlokán, mely visszataszító érzést kölcsönözve tapasztotta a kuszán arcába hulló tincseket a sápadt bőréhez.

Az éjjeliszekrényen pihenő telefonja rezegni kezdett. Másodjára hagyta már elsiklani a füle mellett a bosszantó hangot anélkül, hogy a kijelzőre pillantott volna. Nem érdekelte, hogy ki keresi. Nem érdekelte, mit akarnak tőle, nem érdekelte a világ egyetlen gondja sem, s éppen ezért, dacosan oldalára fordult, hátat fordítva a még mindig hívást jelző készüléknek.

Szüksége volt arra, hogy az önző önsajnálatába merüljön, s egymás után százszor, ezerszer lepergesse maga előtt a tegnap este történt eseményeket.

Igazából nem tudta megnevezni azt a pontot, amikor minden félresiklott. Egy tört másodperc alatt történt egyszerre minden és semmi. Hallgatta barátja szavait, próbált értelmet keresni néhány soha nem hallott kifejezésnek, de leginkább csak hagyta, hogy a másik fiú mondanivalója késként fúródjon belé.

Most is abszurdnak tűnt. Helytelennek, rossznak és ijesztőnek. Nem lehetett ilyen a szeretet, nem szerethette őt a legjobb barátja, vagyis nem úgy, ahogyan azt ő részegen, a nedves betonon dühödten magyarázva állította.

De nem vonta kérdőre a szavak igazát. Nem fogta az alkoholra az vádakat, nem keresett kifogásokat vayg kiskapukat azt illetően, hogy Yuta érzelmei esetleg tévesek.

Az ok egysszerű volt. Sicheng nem tudta, milyen a szeretet, milyen a szerelem. Látta már filmvásznakon az őrült vágyat, a tomboló késztetést, hogy miként vonzódhat egy ember a másikhoz. Olvasott róla millió könyvben, legyen az egy ócska ponyvaregény, vagy egy világklasszis, hogy mennyire fennséges, nemes érzés szeretni és szeretve lenni. De ő sosem érezte. Nem vágyott senki után, nem epekedett a szeretetért és legfőképpen nem tudta elképzelni, hogy valakit, valaki idegent feltétel nélkül szeressen.

Ő csak a köteléket ismerte. A családét, ami mindennél erősebbnek tűnt. Ahol nem voltak kivételek, ahol mindenki biztonságban volt. Kötődött az édesanyjához, aki minden héten háromszor hívta, burkolt aggodalommal és dagadó büszkeséggel a hangjában. Kötődött az édesapjához, aki mindig szigorú volt vele, de sosem felejtett kellő bíztató szavakat intézni hozzá. Kötődött a nővéréhez is, aki mindig óvta és bátorította.

Ismerte a barátságot. A bizalmat, amivel Ten fordult hozzá, s az őszinteséget, amit hosszú hetek, hónapok alatt türelemmel érdemelt ki a kínai fiútól. A kétségkívüli biztonságot és védelmet, amit Jaehyun sosem győzött elégszer hangsúlyozni neki, de Yuta… ő most egészen más színben tetszett.

Sicheng a tenyerébe temette az arcát. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem tudta, mit kéne tennie, hogyan kéne helyesen cselekednie.

Elnémult a telefon, amitől egy akaratlan, megönnyebbült sóhaj hagyta el a fiú ajkait. Végre. Ki nem állhatta a zajt, ami szétkergette a gondolatait. De alig pár másodpercre volt csak nyugta, a következő pillanatban már agresszíven, türelmetlenül dörömböltek a bejárati ajtaján.

A kínai fiú megeresztett egy bosszús mormogást, majd feltápászkodott az ágyáról, s összeszedetlen, kelletlen léptekkel megindult a bejárat felé azzal a feltett szándékkal, hogy bárki is áll a küszöbön, az orrára vágja az ajtót, miután a legkevésbé sem kedvesen elküldi. Hamarosan fordult is a kulcs a zárban, de mielőtt még a házigazda kinyithatta az ajtót, a türelmetlen vendég már ki is vágta a nyílászárót, ami tompa koppanással találkozott Sicheng homlokával.

-  Normális vagy?! – A kínai fiú bosszúsan dörzsölgette a fájó pontot, miközben barátságtalanul méregette az érkezettet. Ten. Hozzá volt a legkevésbé kedve most.

-  Én? Én normális? Baszki, vagy ötször hívtalak, és csesztél felvenni azt a rohadt telefont. Minek egyáltalán neked, ha baszol válaszolni még az üzenetekre is?! – Általában nem volt ilyen indulatos a thai fiú. Ha valamin felhúzta magát, mindig volt valami játékos méreg a hangjában, de sosem volt ennyire komoly, ennyire mérgező minden szava.

Sicheng döbbenten emésztette az elhangzottakat. Ten ugyan rettentően obszcén szórepertoárral rendelkezett, de sosem illette káromló szavakkal a barátait, így a mostani kiakadása több ponton is megrökönyödést okozott. Látszott rajta, hogy tajtékzik a dühtől, hogy meg sem próbálja visszafogni magát.

-  Történt valami…? – A kínai fiú hangja átcsapott bátortalanba, miközben egy pillanatra sem hagyott fel az alacsony barátja arcának fürkészésével. Most tűnt csak fel neki, hogy a thai fiú egész testében reszket.

-  Ugye te most szivatsz? – Ten hitetlenül nézett fel a másik értetlen arcába, majd egy félhangos ciccegés után megrázta a fejét. – Mire kértelek tegnap?

Sicheng most úgy érezte magát, mint egy ostoba kisgyerek, akit édesanyja szigorú tekintettel megrovás elé állít valami olyasmiért, amiről azt sem tudta a fiú, hogy elkövette. Kezdett a feszültség úrrá lenni rajta, de ötlete sem volt, hogy hová akar a társalgás kilyukadni, hiszen az lehetetlen, hogy… Nem. Ez képtelenség.

-  Hogy kísérjem haza Yutát?

-  Mit mondtam még? – Ten hangja mély volt és sötét, tőle egészen szokatlan. A kínai fiú nem válaszolt. Nem tudta, mit akar a másik hallani. – Azt mondtam, hogy nem akarom, hogy baja essen.

A szavak nyomatékosak voltak, nevetségesen egyértelműek, de mégsem volt értelmük. Vagy legalábbis Sicheng számára nem volt értelmük, így nem csodálkozott, hogy még jobban felmérgelte barátját a továbbra is értetlen arckifejezésével.

-  Én..

-  A picsába, Sicheng, Yuta kórházban van. – Ten úgy vágott a fiú szavába, mint kés a csupasz, emberi húsba.

Egy pillanatra megszűnt minden létezni. A kínai fiú úgy érezte, hogy lábai alól kifut a talaj, s zuhanni kezd a sötét, sivár végtelenségbe, ahol a gyomrából felbugyborékoló bűntudat gyötrelmesen lassan tépi darabokra, mígnem a végén csak egy vonagló, véres cafat marad csak a lelkéből.

Még azt sem tudta, mi történt, azt sem, hogy hogy van a barátja, pusztán érezte, hogy mindez az ő bűne, amit soha nem lesz képes megbocsájtani magának.

Észre sem vette, hogy szeme sarkában apró gyöngyként összegyűlik néhány csepp könny. Még nem estek a mélybe, csak pihentek az alsó szempillái kecses ívének mentén, s várták, hogy Sichenggel együtt, ők is a mélybe vesszenek.