Koccant a pulton két apró, kecses üvegpohár. Mindkettőben áttetsző folyadék hullámzott az iménti, fényes bútorlappal való erőszakos találkozásnak köszönhetően. Néhány csepp alkohol legördült a hűvös, sima üvegfelületen, majd piciny tócsává gyűltek össze a pult tetején.

Sicheng egy kelletlen sóhajjal vette magához az egyiket, miközben tekintetét végig a mellette ülő fiún tartotta. Nézte, ahogyan az a nedves ajkához emeli az italt, s egyetlen mozdulattal fenékig üríti a poharat, hogy rögtön azután vissza is csaphassa azt oda, ahonnan elvette. Olyan könnyedséggel ugrott le, majd vissza fel az ádámcsutkája, mintha az imént csak egyszerű csapvizet ivott volna. Még a torkát sem köszörülte meg.

Ez már a sokadik kör volt. Az falióra lassan ketyegett a szemközt lévő falon, az italos üvegek karcsú nyakának rengetegében. Egy óra sem telt el, mióta bejött a két fiú a teraszról. Yuta először táncolni akart, de Sichenget egyszerűen nem tudta rávenni, hogy csatlakozzon hozzá, így hamar leadott a vágyaiból és jó barát lévén inkább a kínai fiúval tartott. Ez lehetett az oka annak, hogy a bárpultnál kötöttek ki, ami az elvárásokkal ellentétben sokkal több személyes teret adott az embernek, mint azt elsőre bárki hinné. Itt is lüktetett a zene, itt is nehéz volt a levegő, de az emberek valahogy csak jöttek és mentek, nem maradtak sokáig a pult körül. Kikérték, amit óhajtottak, majd sietős léptekkel távoztak vagy a táncolók közé, vagy valamelyik árnyékos fal tövébe, ahol minden bizonnyal partnerüket hagyták.

Yuta újabb italt kért ki. Még a pultos is vetett rá egy bizonytalan pillantást. Gyorsan ivott és sokat, ami nem ígért semmi jót. Az alkohol amúgy is a legdémonibb lidércnek számított. Sokakból a legrosszabbat hozta ki, bátorságot az agresszióra, vakmerőséget az erőszakra.

Sicheng végigfuttatta ujjait poharának peremén, s fejét oldalra biccentve merült el gondolataiban. Felidézte maga előtt a teraszon látott, ismerősnek vélt arcot. Azt hitte, zaklatott lesz a felismeréstől, vagy legalább olyan hevesen ütlegeli majd bordáit a szíve, mint akkor, abban a percben, mikor rápillantott az idegen arcára. De a valóság egészen más volt. Ugyan felmerültek a fiúban kérdések és lehetséges válaszok, de gondolatai nem próbálták tébolyba kergetni, pusztán lassan, unottan cikáztak a fejében. Szerette volna az alkoholra fogni, de az abban a pillanatban kezei közt forgatott ital volt a második, amit ezen az estén kikért.

Már nem kívánta a piát. Valójában nem is igazán szeretett inni. Vagy inkább, ha egészen pontos akart lenni, azt mondhatta volna, hogy ilyen helyeken nem szeretett inni. Mert igenis olyan volt, mint minden másik egyetemista, akit ismert. Szerette a kocsmatúrákat, a vizsgák utáni lazulós sörözést a barátaival. Sőt, szerette azokat a szűk körű házibulikat is, amiket Ten rendezett a kollégiumi szobájában, ha a szobatársa hazautazott a hétvégére. Viszont itt tömeg volt és fülledt meleg, mely nem csak a levegőhiánynak, hanem a hormonok zabolázatlanságának is köszönhető volt.

A fiú kezdett megint rosszul lenni. Azt kívánta, bárcsak tovább maradtak volna kint a teraszon, mélyeket lélegezve a hűvös, koranyári levegőből, édes hallgatásba burkolózva. Ha nem adta volna le a kabátját a ruhatárként szolgáló, előtérből nyíló szobából rámosolygó lánynak, most nem kéne itt ülnie és szótlanul néznie, ahogy a barátja sorban üríti ki a poharakat, keserű alkohollal fojtogatva az érzéseit.

Sicheng nem volt buta. Látta, hogy az idősebbet valami bántja. Nyilvánvaló volt abból, ahogyan az egyébként ragyogó mosolyaira valami furcsa árnyék telepedett, ahogyan az örökké barátságosan mély tekintet minden korty ital után acéllá keményedett.

Yuta sosem volt az a fajta mocskos, erőszakos részeg, amiktől az anyák óvva intik gyermekeiket. Ha potosabbak akarunk lenni, Yuta egyáltalában sosem volt igazán részeg. Voltak kilengései, s nem vetette meg az alkohol legtöbb formáját, de mindig tudta hol a határ, s sosem merészekedett túl azon a bizonyos ponton, mikor még az ember testét csak kellemesen bizsergeti a meleg, mikor az elmét csak játékosan szurkálja a hallucinatív mámor.

Ez az este más volt. Már az előző pohárnál felülkerekedett valami meghatározhatatlanul visszatetsző érzelem a bódultságon, s ez aligha ígért bármi szépet.

Egyszer már találkozott ezzel a Yutával.

Október volt. A hónap eleje, amikor még csak bőrkabátot húz az ember és inkább eltűri, hogy a hidegtől összekoccanjanak a fogai, mintsem magára erőltesse a télikabátnak keresztelt, bélelt, örökösen a viselőjét fojtogató szörnyet. A levelek már javában megsárgulva hulltak alá a botanikus kert fáiról, amikor a kínai fiú egy igencsak késő esti előadásáról távozott. Bosszantó félhomály volt már ilyenkor késő délután, ez jelezvén a tél közeledtét, a természet tényleges haldoklását. Elkeserítő volt. De nem annyira elkeserítő, mint az ismerős alak sziluettje a fiútól néhány méterre.

Akkor még alig másfél hete ismerték egymást, mégis Sicheng minden gond nélkül felismerte a fiút akár millió másik közül is. Nem tudta megmondani miért volt ez így, miért tudhatott egy szinte teljesen idegen egyetemista különleges helyet magáénak a kínai fiú szívében. Talán így volt jó. Talán annak a pillanatnak köszönhette, hogy az élet újra szárnyra kapott benne. Éppen ezért Sichengben kristály tisztán élt minden mozzanat, amit azon az estébe forduló délutánon tett. A térde panaszos roppanása, ahogyan leguggolt a fiú elé, az ügyetlenül megformált, többségében helytelen koreai szavak csengése, a kettejük között lebegő alkohol szédítő szaga.

Emlékezett arra, ahogyan Yuta néhány szót szól reszelős hangján, majd mondandója keserű könnyek megzúduló vízesésébe fullad. Emlékezett az idegen tekintetre, melyben a kedvesség és a barátságos melegség reszketve földre hulltak, ahogyan a csalódottság, düh és zavarodottság egymásba olvadva rémisztő masszát hoztak létre.

Honvágy. Azon a napon rettenetes honvágya volt az idősebb fiúnak. Sicheng még nem tudta milyen, csak érezte, hogy szíve mélyén egy kissé ő is ugyanazt érzi, mint a japán fiú, aki hajába túrva, domború háttal előregörnyedve átadja magát a fájdalmának.

Az volt a pillanat, mikor Sicheng hezitálás nélkül megragadta a másik csuklóját, s határozottan magához húzta a fiút, aki az alkholonak köszönhetően nem tudta mi is történik igazán. Csak az orrába kúszó, kellemesen fűszeres illatnak és a számára távoli zokogásnak volt tudatában, mely eltompult a botanikus kert lágyan lengő levegőjében.

Egyikük sem beszélt azután a történtekről. A kínai egy rövid ideig azt hitte, hogy a másik fiú nem is emlékszik a történtekre, hogy a másnapi gyötrő fejfájással együtt, a napok előrehaladtával elmúltak az emlékek is. Hamarosan viszont ráébredt, hogy tévedett. A barátságuk napról napra szorosabb lett, s Sicheng egyszer csak azon kapta magát, hogy egészen kivételes bánásmódban részesül.

Mindennek ellenére azonban nem szívesen gondolt vissza arra az estére. Talán most idézte fel először részleteiben az akkor történteket, aminek hatására kellemetlen borzongás költözött a bőre alá. Valahogy így képzelte el a félelmet. Tudta, hogy ezerarcú és alattomos, mégis rendkívül egyszerű, nyers érzelem.

Sicheng tekintete, mely eddig az ujjai közt forgatott apró pohárka peremén pihent, most Yutára vándorolt. A fiú éppen őt nézte. Tekintete kiismerhetetlen volt, arca enyhén piros, ajkai szorosan összepréselve. Volt benne valami keserű, valami szomorú.

-  Mennünk kéne. – Sicheng eltolta magától a poharat, majd nézte, hogy a másik fiú elszakítja róla a tekintetét, majd mint egy éhes farkas, az ellökött ital után kap, s mohón az ajkához emeli.

-  Talán. – Yuta hangja a szokottnál is karcosabb volt, attitűdje pedig gyökeres ellentéte volt a jól nevelt, mosolygós fiúénak. – De előbb beszélgessünk.

Sicheng egészen elámult azon, hogy a másik szavai milyen tisztán és határozottan zengtek. Nem keverte össze a hangzókat, nem tört bele a nyelve az idegen nyelvű szavakba. Akaratlanul is felmerült benne egy csepp féltékenység, s a kérdés, hogy vajon megtanulja valaha ő is ilyen jól a nyelvet?

Az igazat megvallva, a kínai fiú nem akart beszélgetni. Túl gátlástalannak tűnt a másik, s az emberek többsége tudja jól, hogy vannak dolgok, szavak, amik jobb, ha kimondatlanok maradnak.

-          Yuta, nem várhat ez holnapig? – Gyenge kísérlet volt a lehetetlen elkerülésére.

-          Fél éve vár. Eleget várt. – Az idősebb fiú ajkain mosoly táncolt, tekintete a pultra szegeződött, de a messzi távolba révedt. – Kérdezek, jó?

Sicheng kelletlenül bólintott. Tudta, hogy a kérdés csak látszat volt, választási lehetőség nem adatott neki. De még mielőtt beteljesülhetett volna a sorsa, egy ismerős hang csendült fel közvetlen a bal füle mellett.

-  Hú, de elázott valaki. – Ten kipirulva, kissé kifulladva, de annál jobb kedvvel állt meg a bárpultnál ücsörgő két fiútól néhány lépésre. – Mi van, nem jött össze a mai numerája? – A thai fiú Yuta felé biccentett, de tekintete végig Sicheng arcát pásztázta remélvén, hogy semmiféle lelki vagy testi sérülést nem talál a fiún.

Sicheng a feltett kérdésre csak egy lemondó sóhajjal válaszolt, majd lecsúszott a bárszékről. Tennel egész más volt minden. Mintha egy másik világba csöppent volna, amikor mindhárman együtt voltak.

-  Vidd haza, jó? Nem akarom, hogy baja essen. – Ten komoly szavait megerősítve tekintetét a kínai fiúéba fúrta, s finoman megszorította a vállát.

A valóság azonban az volt, hogy ezzel a kéréssel nagyobb bajt okozott, mint amit helyre lehet hozni.