Egyként ragyogtak fel a park lámpái, eloszlatva a harmatos, fátyolszerű szürkeséget, melyet az éjszaka még távoli ajkai leheltek a város fölé. Egy pillanatra elkomorodtak a kopaszodó fák, megtorpant a szilaj fuvallat, mely jeges borzongással költözött be a vékony kabátok és sálak alá.

A srágás fényű közvilágítás sugarai mesterséges eleganciával pattantak szét a park kacskaringós, levelekkel borított macskakövein. A Nap utolsó fénynyalábjai is betekaróztak az égbolton evickélő felhők süppedős sarkával.

Sicheng felpillantott az előtte álló fiúra, s arcán legördült egy könnycsepp, égetően forró medret szakítva magának a makulátlan, hófehér bőrön. Fázott és gyenge volt, akár az őszi szél, mely a haldokló virágok sóhaját röpíti az ég felé.

A némaság úgy heverészett a két fiú közt, mintha nem volna semmi jobb dolga. Néha egyik, néha a másik vállára telepedett, azt az érzést kölcsönözve, mintha izmos, gonosz kezével bármikor a mélybe taszíthatná őket.

Csak percek voltak, mik óráknak tűntek, míg Sicheng nézte az előtte tornyosuló alakot, majd újra lehajtotta a fejét. Ugyan mit szeretett volna látni? Az arcvonásokat, melyek minden szegletére tökéletesen emlékezett attól a naptól kezdve, hogy meglátta? A dús ajkakat, amiket most a másik feszülten összeszorított? A sötét íriszeket, melyek alkalomadtán olyan végtelenül mély árnyalatba burkolóznak, hogy szinte egybeolvadnak a pupillával? Ugyan. Jobban ismerte ezt az arcot, mint a sajátját.

Mégis itt álltak, egymással szemben, mint két idegen.

- Sajnálom.

Sicheng ajkába harapva remegett bele a másik fiú mély, rekedtes orgánumába. Képtelen volt mozdulni, hiába hallotta a távolodó lépteket. Mire újra felpillantott, már csak a távozó fiú szürke sziluettjét látta a parkon át elveszni az alászálló ködben.

Egyedül volt. Reszketett a hidegben. Emlékei sodorták a múltba, miközben arcáról felszáradtak a legördülő könnycseppek nyomai. Reszketeg lábakkal elindult az útján. Fejét mélyre szegte, vállait előre ejtette. Figyelt, hogy lábai ne érintsék a kövek közti repedéseket.

S miközben Sicheng ingatagon lépkedett a kikövezett úton, nem láthatta, hogy az alak, akit maga mögött hagyott megtorpant, s a közeli fa árnyával eggyé válva figyelte őt.

Aznap este a Hold szilánkosra tört az égbolton. A csillagok remegtek a fájdalmas sikolytól, ami elhagyta Sicheng ajkát.

S a végtelen hosszú éj végül véres nappalt hozott. Nem énekeltek többé a madarak, nem ütöttek többet az órák, nem ragyogott többé a Nap.

„A víziók zord éjén
Láttam tűnt boldogságom;
Szívem megtört, mert élet és fény
Nem volt - csak éber álom.”*

*E.A.Poe – Egy álom (Radó György ford.)