A Nap aranyló sugarai szelíd mintákat festettek a falakra. A levegő kezdett melegedni, s az este rettenetes sötétje gyámoltalanul húzódott vissza rejtekébe.

Sicheng egész éjjel a plafont bámulta. Remélte, hogy erőt vesz rajta a fáradtság, hogy a hosszas sötétségbe való bámulástól elnehezednek pillái, hogy ha elég ideig dülleszti ki szép ívű szemeit, a pislogás hiányától megjelenik az a szúrós, visszkető, kellemetlen érzés, amitől majd képes lesz lehunyni a pilláit, s ki sem nyitni, ameddig ki nem mossa az éjszaka mocskát testéből az álom.

„Fogalmad sincs arról, hogy mit teszel, ugye?” Az ágy fölé rögzített analóg óra monoton, csendesen ütötte a másodperceket. Györtelmesen lassan telt az idő, mégsem vette észre a fiú, hogy lassan ráköszönt a hajnal. Nem üdvözölte a napot, nem mosolygott a reggelre. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta az idő múlását.

„Szenvedek, Sicheng és rohadtul te vagy az oka.” A fiú felemelte jobb kezét, ezzel megtörve egy eltévedt napsugár útját. Lassan szétnyitotta ujjait, figyelte, ahogyan utat tör magának a fény, majd újra összezárta őket. Olyan makacsnak és undoknak tűnt most a természet.

„Ne! Csak ne legyél kedves, ne legyél megértő, ne próbálj meg vígasztalni, mert rossz. Csak…csak jobban elrontod.” Légszomj. Erőteljes légszomj lett úrrá a fiún, s ezért leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy ablakot nyisson. De a teste nem mozdult, hiába adta ki a félreérthetetlen parancsot az elméje. Egyszerűen képtelen volt megmozdítani a pohüvelyt, amibe a születésekor az élet bebörtönözte.

„Az franba már, eressz!” Sicheng keze immáron ökölbe szorítva hevert az oldala mellett. Ujjai elfehéredtek, ahogy a takaró szürke huzatának puha anyagába kapaszkodott. Szíve hevesen vert, hűvös verejték ütközött ki homlokán, mely visszataszító érzést kölcsönözve tapasztotta a kuszán arcába hulló tincseket a sápadt bőréhez.

Az éjjeliszekrényen pihenő telefonja rezegni kezdett. Másodjára hagyta már elsiklani a füle mellett a bosszantó hangot anélkül, hogy a kijelzőre pillantott volna. Nem érdekelte, hogy ki keresi. Nem érdekelte, mit akarnak tőle, nem érdekelte a világ egyetlen gondja sem, s éppen ezért, dacosan oldalára fordult, hátat fordítva a még mindig hívást jelző készüléknek.

Szüksége volt arra, hogy az önző önsajnálatába merüljön, s egymás után százszor, ezerszer lepergesse maga előtt a tegnap este történt eseményeket.

Igazából nem tudta megnevezni azt a pontot, amikor minden félresiklott. Egy tört másodperc alatt történt egyszerre minden és semmi. Hallgatta barátja szavait, próbált értelmet keresni néhány soha nem hallott kifejezésnek, de leginkább csak hagyta, hogy a másik fiú mondanivalója késként fúródjon belé.

Most is abszurdnak tűnt. Helytelennek, rossznak és ijesztőnek. Nem lehetett ilyen a szeretet, nem szerethette őt a legjobb barátja, vagyis nem úgy, ahogyan azt ő részegen, a nedves betonon dühödten magyarázva állította.

De nem vonta kérdőre a szavak igazát. Nem fogta az alkoholra az vádakat, nem keresett kifogásokat vayg kiskapukat azt illetően, hogy Yuta érzelmei esetleg tévesek.

Az ok egysszerű volt. Sicheng nem tudta, milyen a szeretet, milyen a szerelem. Látta már filmvásznakon az őrült vágyat, a tomboló késztetést, hogy miként vonzódhat egy ember a másikhoz. Olvasott róla millió könyvben, legyen az egy ócska ponyvaregény, vagy egy világklasszis, hogy mennyire fennséges, nemes érzés szeretni és szeretve lenni. De ő sosem érezte. Nem vágyott senki után, nem epekedett a szeretetért és legfőképpen nem tudta elképzelni, hogy valakit, valaki idegent feltétel nélkül szeressen.

Ő csak a köteléket ismerte. A családét, ami mindennél erősebbnek tűnt. Ahol nem voltak kivételek, ahol mindenki biztonságban volt. Kötődött az édesanyjához, aki minden héten háromszor hívta, burkolt aggodalommal és dagadó büszkeséggel a hangjában. Kötődött az édesapjához, aki mindig szigorú volt vele, de sosem felejtett kellő bíztató szavakat intézni hozzá. Kötődött a nővéréhez is, aki mindig óvta és bátorította.

Ismerte a barátságot. A bizalmat, amivel Ten fordult hozzá, s az őszinteséget, amit hosszú hetek, hónapok alatt türelemmel érdemelt ki a kínai fiútól. A kétségkívüli biztonságot és védelmet, amit Jaehyun sosem győzött elégszer hangsúlyozni neki, de Yuta… ő most egészen más színben tetszett.

Sicheng a tenyerébe temette az arcát. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem tudta, mit kéne tennie, hogyan kéne helyesen cselekednie.

Elnémult a telefon, amitől egy akaratlan, megönnyebbült sóhaj hagyta el a fiú ajkait. Végre. Ki nem állhatta a zajt, ami szétkergette a gondolatait. De alig pár másodpercre volt csak nyugta, a következő pillanatban már agresszíven, türelmetlenül dörömböltek a bejárati ajtaján.

A kínai fiú megeresztett egy bosszús mormogást, majd feltápászkodott az ágyáról, s összeszedetlen, kelletlen léptekkel megindult a bejárat felé azzal a feltett szándékkal, hogy bárki is áll a küszöbön, az orrára vágja az ajtót, miután a legkevésbé sem kedvesen elküldi. Hamarosan fordult is a kulcs a zárban, de mielőtt még a házigazda kinyithatta az ajtót, a türelmetlen vendég már ki is vágta a nyílászárót, ami tompa koppanással találkozott Sicheng homlokával.

-  Normális vagy?! – A kínai fiú bosszúsan dörzsölgette a fájó pontot, miközben barátságtalanul méregette az érkezettet. Ten. Hozzá volt a legkevésbé kedve most.

-  Én? Én normális? Baszki, vagy ötször hívtalak, és csesztél felvenni azt a rohadt telefont. Minek egyáltalán neked, ha baszol válaszolni még az üzenetekre is?! – Általában nem volt ilyen indulatos a thai fiú. Ha valamin felhúzta magát, mindig volt valami játékos méreg a hangjában, de sosem volt ennyire komoly, ennyire mérgező minden szava.

Sicheng döbbenten emésztette az elhangzottakat. Ten ugyan rettentően obszcén szórepertoárral rendelkezett, de sosem illette káromló szavakkal a barátait, így a mostani kiakadása több ponton is megrökönyödést okozott. Látszott rajta, hogy tajtékzik a dühtől, hogy meg sem próbálja visszafogni magát.

-  Történt valami…? – A kínai fiú hangja átcsapott bátortalanba, miközben egy pillanatra sem hagyott fel az alacsony barátja arcának fürkészésével. Most tűnt csak fel neki, hogy a thai fiú egész testében reszket.

-  Ugye te most szivatsz? – Ten hitetlenül nézett fel a másik értetlen arcába, majd egy félhangos ciccegés után megrázta a fejét. – Mire kértelek tegnap?

Sicheng most úgy érezte magát, mint egy ostoba kisgyerek, akit édesanyja szigorú tekintettel megrovás elé állít valami olyasmiért, amiről azt sem tudta a fiú, hogy elkövette. Kezdett a feszültség úrrá lenni rajta, de ötlete sem volt, hogy hová akar a társalgás kilyukadni, hiszen az lehetetlen, hogy… Nem. Ez képtelenség.

-  Hogy kísérjem haza Yutát?

-  Mit mondtam még? – Ten hangja mély volt és sötét, tőle egészen szokatlan. A kínai fiú nem válaszolt. Nem tudta, mit akar a másik hallani. – Azt mondtam, hogy nem akarom, hogy baja essen.

A szavak nyomatékosak voltak, nevetségesen egyértelműek, de mégsem volt értelmük. Vagy legalábbis Sicheng számára nem volt értelmük, így nem csodálkozott, hogy még jobban felmérgelte barátját a továbbra is értetlen arckifejezésével.

-  Én..

-  A picsába, Sicheng, Yuta kórházban van. – Ten úgy vágott a fiú szavába, mint kés a csupasz, emberi húsba.

Egy pillanatra megszűnt minden létezni. A kínai fiú úgy érezte, hogy lábai alól kifut a talaj, s zuhanni kezd a sötét, sivár végtelenségbe, ahol a gyomrából felbugyborékoló bűntudat gyötrelmesen lassan tépi darabokra, mígnem a végén csak egy vonagló, véres cafat marad csak a lelkéből.

Még azt sem tudta, mi történt, azt sem, hogy hogy van a barátja, pusztán érezte, hogy mindez az ő bűne, amit soha nem lesz képes megbocsájtani magának.

Észre sem vette, hogy szeme sarkában apró gyöngyként összegyűlik néhány csepp könny. Még nem estek a mélybe, csak pihentek az alsó szempillái kecses ívének mentén, s várták, hogy Sichenggel együtt, ők is a mélybe vesszenek.

Koccant a pulton két apró, kecses üvegpohár. Mindkettőben áttetsző folyadék hullámzott az iménti, fényes bútorlappal való erőszakos találkozásnak köszönhetően. Néhány csepp alkohol legördült a hűvös, sima üvegfelületen, majd piciny tócsává gyűltek össze a pult tetején.

Sicheng egy kelletlen sóhajjal vette magához az egyiket, miközben tekintetét végig a mellette ülő fiún tartotta. Nézte, ahogyan az a nedves ajkához emeli az italt, s egyetlen mozdulattal fenékig üríti a poharat, hogy rögtön azután vissza is csaphassa azt oda, ahonnan elvette. Olyan könnyedséggel ugrott le, majd vissza fel az ádámcsutkája, mintha az imént csak egyszerű csapvizet ivott volna. Még a torkát sem köszörülte meg.

Ez már a sokadik kör volt. Az falióra lassan ketyegett a szemközt lévő falon, az italos üvegek karcsú nyakának rengetegében. Egy óra sem telt el, mióta bejött a két fiú a teraszról. Yuta először táncolni akart, de Sichenget egyszerűen nem tudta rávenni, hogy csatlakozzon hozzá, így hamar leadott a vágyaiból és jó barát lévén inkább a kínai fiúval tartott. Ez lehetett az oka annak, hogy a bárpultnál kötöttek ki, ami az elvárásokkal ellentétben sokkal több személyes teret adott az embernek, mint azt elsőre bárki hinné. Itt is lüktetett a zene, itt is nehéz volt a levegő, de az emberek valahogy csak jöttek és mentek, nem maradtak sokáig a pult körül. Kikérték, amit óhajtottak, majd sietős léptekkel távoztak vagy a táncolók közé, vagy valamelyik árnyékos fal tövébe, ahol minden bizonnyal partnerüket hagyták.

Yuta újabb italt kért ki. Még a pultos is vetett rá egy bizonytalan pillantást. Gyorsan ivott és sokat, ami nem ígért semmi jót. Az alkohol amúgy is a legdémonibb lidércnek számított. Sokakból a legrosszabbat hozta ki, bátorságot az agresszióra, vakmerőséget az erőszakra.

Sicheng végigfuttatta ujjait poharának peremén, s fejét oldalra biccentve merült el gondolataiban. Felidézte maga előtt a teraszon látott, ismerősnek vélt arcot. Azt hitte, zaklatott lesz a felismeréstől, vagy legalább olyan hevesen ütlegeli majd bordáit a szíve, mint akkor, abban a percben, mikor rápillantott az idegen arcára. De a valóság egészen más volt. Ugyan felmerültek a fiúban kérdések és lehetséges válaszok, de gondolatai nem próbálták tébolyba kergetni, pusztán lassan, unottan cikáztak a fejében. Szerette volna az alkoholra fogni, de az abban a pillanatban kezei közt forgatott ital volt a második, amit ezen az estén kikért.

Már nem kívánta a piát. Valójában nem is igazán szeretett inni. Vagy inkább, ha egészen pontos akart lenni, azt mondhatta volna, hogy ilyen helyeken nem szeretett inni. Mert igenis olyan volt, mint minden másik egyetemista, akit ismert. Szerette a kocsmatúrákat, a vizsgák utáni lazulós sörözést a barátaival. Sőt, szerette azokat a szűk körű házibulikat is, amiket Ten rendezett a kollégiumi szobájában, ha a szobatársa hazautazott a hétvégére. Viszont itt tömeg volt és fülledt meleg, mely nem csak a levegőhiánynak, hanem a hormonok zabolázatlanságának is köszönhető volt.

A fiú kezdett megint rosszul lenni. Azt kívánta, bárcsak tovább maradtak volna kint a teraszon, mélyeket lélegezve a hűvös, koranyári levegőből, édes hallgatásba burkolózva. Ha nem adta volna le a kabátját a ruhatárként szolgáló, előtérből nyíló szobából rámosolygó lánynak, most nem kéne itt ülnie és szótlanul néznie, ahogy a barátja sorban üríti ki a poharakat, keserű alkohollal fojtogatva az érzéseit.

Sicheng nem volt buta. Látta, hogy az idősebbet valami bántja. Nyilvánvaló volt abból, ahogyan az egyébként ragyogó mosolyaira valami furcsa árnyék telepedett, ahogyan az örökké barátságosan mély tekintet minden korty ital után acéllá keményedett.

Yuta sosem volt az a fajta mocskos, erőszakos részeg, amiktől az anyák óvva intik gyermekeiket. Ha potosabbak akarunk lenni, Yuta egyáltalában sosem volt igazán részeg. Voltak kilengései, s nem vetette meg az alkohol legtöbb formáját, de mindig tudta hol a határ, s sosem merészekedett túl azon a bizonyos ponton, mikor még az ember testét csak kellemesen bizsergeti a meleg, mikor az elmét csak játékosan szurkálja a hallucinatív mámor.

Ez az este más volt. Már az előző pohárnál felülkerekedett valami meghatározhatatlanul visszatetsző érzelem a bódultságon, s ez aligha ígért bármi szépet.

Egyszer már találkozott ezzel a Yutával.

Október volt. A hónap eleje, amikor még csak bőrkabátot húz az ember és inkább eltűri, hogy a hidegtől összekoccanjanak a fogai, mintsem magára erőltesse a télikabátnak keresztelt, bélelt, örökösen a viselőjét fojtogató szörnyet. A levelek már javában megsárgulva hulltak alá a botanikus kert fáiról, amikor a kínai fiú egy igencsak késő esti előadásáról távozott. Bosszantó félhomály volt már ilyenkor késő délután, ez jelezvén a tél közeledtét, a természet tényleges haldoklását. Elkeserítő volt. De nem annyira elkeserítő, mint az ismerős alak sziluettje a fiútól néhány méterre.

Akkor még alig másfél hete ismerték egymást, mégis Sicheng minden gond nélkül felismerte a fiút akár millió másik közül is. Nem tudta megmondani miért volt ez így, miért tudhatott egy szinte teljesen idegen egyetemista különleges helyet magáénak a kínai fiú szívében. Talán így volt jó. Talán annak a pillanatnak köszönhette, hogy az élet újra szárnyra kapott benne. Éppen ezért Sichengben kristály tisztán élt minden mozzanat, amit azon az estébe forduló délutánon tett. A térde panaszos roppanása, ahogyan leguggolt a fiú elé, az ügyetlenül megformált, többségében helytelen koreai szavak csengése, a kettejük között lebegő alkohol szédítő szaga.

Emlékezett arra, ahogyan Yuta néhány szót szól reszelős hangján, majd mondandója keserű könnyek megzúduló vízesésébe fullad. Emlékezett az idegen tekintetre, melyben a kedvesség és a barátságos melegség reszketve földre hulltak, ahogyan a csalódottság, düh és zavarodottság egymásba olvadva rémisztő masszát hoztak létre.

Honvágy. Azon a napon rettenetes honvágya volt az idősebb fiúnak. Sicheng még nem tudta milyen, csak érezte, hogy szíve mélyén egy kissé ő is ugyanazt érzi, mint a japán fiú, aki hajába túrva, domború háttal előregörnyedve átadja magát a fájdalmának.

Az volt a pillanat, mikor Sicheng hezitálás nélkül megragadta a másik csuklóját, s határozottan magához húzta a fiút, aki az alkholonak köszönhetően nem tudta mi is történik igazán. Csak az orrába kúszó, kellemesen fűszeres illatnak és a számára távoli zokogásnak volt tudatában, mely eltompult a botanikus kert lágyan lengő levegőjében.

Egyikük sem beszélt azután a történtekről. A kínai egy rövid ideig azt hitte, hogy a másik fiú nem is emlékszik a történtekre, hogy a másnapi gyötrő fejfájással együtt, a napok előrehaladtával elmúltak az emlékek is. Hamarosan viszont ráébredt, hogy tévedett. A barátságuk napról napra szorosabb lett, s Sicheng egyszer csak azon kapta magát, hogy egészen kivételes bánásmódban részesül.

Mindennek ellenére azonban nem szívesen gondolt vissza arra az estére. Talán most idézte fel először részleteiben az akkor történteket, aminek hatására kellemetlen borzongás költözött a bőre alá. Valahogy így képzelte el a félelmet. Tudta, hogy ezerarcú és alattomos, mégis rendkívül egyszerű, nyers érzelem.

Sicheng tekintete, mely eddig az ujjai közt forgatott apró pohárka peremén pihent, most Yutára vándorolt. A fiú éppen őt nézte. Tekintete kiismerhetetlen volt, arca enyhén piros, ajkai szorosan összepréselve. Volt benne valami keserű, valami szomorú.

-  Mennünk kéne. – Sicheng eltolta magától a poharat, majd nézte, hogy a másik fiú elszakítja róla a tekintetét, majd mint egy éhes farkas, az ellökött ital után kap, s mohón az ajkához emeli.

-  Talán. – Yuta hangja a szokottnál is karcosabb volt, attitűdje pedig gyökeres ellentéte volt a jól nevelt, mosolygós fiúénak. – De előbb beszélgessünk.

Sicheng egészen elámult azon, hogy a másik szavai milyen tisztán és határozottan zengtek. Nem keverte össze a hangzókat, nem tört bele a nyelve az idegen nyelvű szavakba. Akaratlanul is felmerült benne egy csepp féltékenység, s a kérdés, hogy vajon megtanulja valaha ő is ilyen jól a nyelvet?

Az igazat megvallva, a kínai fiú nem akart beszélgetni. Túl gátlástalannak tűnt a másik, s az emberek többsége tudja jól, hogy vannak dolgok, szavak, amik jobb, ha kimondatlanok maradnak.

-          Yuta, nem várhat ez holnapig? – Gyenge kísérlet volt a lehetetlen elkerülésére.

-          Fél éve vár. Eleget várt. – Az idősebb fiú ajkain mosoly táncolt, tekintete a pultra szegeződött, de a messzi távolba révedt. – Kérdezek, jó?

Sicheng kelletlenül bólintott. Tudta, hogy a kérdés csak látszat volt, választási lehetőség nem adatott neki. De még mielőtt beteljesülhetett volna a sorsa, egy ismerős hang csendült fel közvetlen a bal füle mellett.

-  Hú, de elázott valaki. – Ten kipirulva, kissé kifulladva, de annál jobb kedvvel állt meg a bárpultnál ücsörgő két fiútól néhány lépésre. – Mi van, nem jött össze a mai numerája? – A thai fiú Yuta felé biccentett, de tekintete végig Sicheng arcát pásztázta remélvén, hogy semmiféle lelki vagy testi sérülést nem talál a fiún.

Sicheng a feltett kérdésre csak egy lemondó sóhajjal válaszolt, majd lecsúszott a bárszékről. Tennel egész más volt minden. Mintha egy másik világba csöppent volna, amikor mindhárman együtt voltak.

-  Vidd haza, jó? Nem akarom, hogy baja essen. – Ten komoly szavait megerősítve tekintetét a kínai fiúéba fúrta, s finoman megszorította a vállát.

A valóság azonban az volt, hogy ezzel a kéréssel nagyobb bajt okozott, mint amit helyre lehet hozni.

Hideg volt. A szél hihetetlen erővel dörömbölt a házak ablakain. Itt-ott bekukkantott a boltíves kapualjak alá, de nem időzött sehol sokáig. Felkavarta a szállingózó hópelyhek kupacokba gyűlt hadát, makulátlan fehérséggel vakítva el a napot. Mintha védeni akarta volna a tél szimbolikáját. Mintha óvni próbálta volna az ezerarcú, piciny hópelyhek mindegyikét a hosszú, mérges naracssárga nyalábokban érkező melegtől.

Jin a hűvös üveglapnak döntötte fejét. Hátához simult a nehéz szaténfüggöny bársonyos anyaga. Kezében egy bögre teát tartott, miközben szüntelenül bámult a szemközti téren ragyogó lámpák ölelésében magasodó szoborra. Pár hete még valami játékos kedvű fiatal mikulássapkát  húzott a kőből kifaragott történelmi személy rideg fejére. Mára már a szél azt is messzire sodorta.

Nagyot sóhajtott a fiú, melynek következtében az ablaküveg tejfehérré párásodott egy szabálytalan kör alakú foltban. Szomorú volt. Úgy tervezte, hogy ma még utoljára kimegy a térre és végigsétál a karácsonyi vásáron, miközben belélegzi a fenyő nehéz, viaszos illatát és a mézeskalács forró, fűszeres aromáját. De az idő zord volt már akkor is, amikor a fiú izgatottságának hála, kora hajnalban ébredezni kezdett.

Egyszerre csak két tenyér simult a bámészkodó fiú derekára. Szívverése felgyorsult, ahogyan a kezek utat találtak a hasfalára, majd fürge mozdulattal felgyűrték a puha, meleg pulcsi alját, hogy beférkőzve alá, hűvös érintéssel üdvözöljék a selymes, hófehér bőrt.

Jin hátraejtette fejét a mögötte álló alak vállára, s szemét becsukva sóhajtott fel, ahogyan megütötte az orrát a számára semmivel össze nem tévesztehtő, enyhén fahéjas, édeskés illat.

Egy pillanatra megfeledkezett a világról, s hagyta, hogy a pulcsija alá férkőzött ujjak lágy köröket rajzoljanak lapos hasára, keskeny derekára. Csak évezte a tökéletességet, amellyel a karok ölelésébe illet.

Aztán elcsattant az első csók a fiú pulóverrel borított vállán. Majd elcsattant a második is, ezúttal az arcán. A következő már a szája sarkára érkezett forrón és végtelenül gyengéden. A fiú már várta az utolsót, ajkait kissé elnyitotta, de hiába törtek szét a másodpercek, a várt csók csak nem érkezett, ami végtére is elég ok volt arra, hogy Jin kinyissa szemét, s a másik tökéletes vonásaira nézzen.

Lélegzetelállító volt. Tőle alig pár centire, a gyér fények közt is ragyogott a másik arca. A mézbarna íriszek elnyeltek minden fényt, a meggypiros ajkak kedvesen görbültek felfelé, s a tekintet… az a végtelenül elragadó, óvatosan szerelmes tekintet, amelytől a forróság mindig elöntötte Jin szívét, most is ugyanúgy olvadt az övébe, akár évekkel ezelőtt.

Észrevétlenül gördültek le az igazgyöngynél is drágább könnycseppek a fiú arcán. Fejét még mindig a mögötte álló vállán pihentette, tekintetét még mindig rabulejtette a másik éteri szépsége. Egyedül szíve dobbant csak nehezebben, ahogyan gondolatai ködbe burkolózva nyitották meg könnycsatornáit.

Az szemközti falon lógó óra éppen hatot ütött, amikor Jin ajkán végre csattant a csók. Kétségbeesetten, forrón és szeretőn. A bőrét csiklandozó ujjak remegni kezdtek, a libabőr testének minden négyzetcentiméterét beborította, s ő csak bámult fel, fel a mennyezeten éktelenkedő repedésre, s könnyei megállíthatatlanul csorogtak.

-          Úgy hiányoztál… - Jin fülében visszhangot keltettek az elsuttogott szavak, miközben arcát aggodalmas pillantások kereszttüze kutatta, mígnem az egyik, testén garázdálkodó kéz arcára nem csusszant. Akkor a fiú lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a hosszú zongoraujjak kegyetlenül morzsolják szét az arcát szabdaló könnyeket.

Mikor Jin újra kinyitotta a szemét, egy halvány mosollyal találta szembe magát. Akár a tavasz első napsugara, úgy ez is valami újat ígért. Valami százszor szebbet, valami ezerszer igazabbat.

-          Csinálok egy másikat, jó? – Azzal a fiú kezéből kivették a bögrét, amiben még néhány korty, immáron kihűlt, színtelen tea örvénylett a mozdulatra.

Jin továbbra is szótlanul figyelte, ahogyan az alak keze lecsusszan a derekáról, majd egy félfordulattal megindul a konyha felé.

-          Jaehwan! – A fiú ajkai azonnal szóra nyíltak, ahogyan a fiú hátával találta szembe magát.

Meg sem várta, hogy a másik megtorpanjon, csak mozdult, egy hosszú lépéssel átszelte a közéjük lopakodott távolságot. Arcát a másik fiú izmos, meztelen hátába temette, karjai pedig indaként fonódtak a keskeny csípőre. A lendület azonban túl nagy volt, a két fiú esetlenül megingott, s néhány csepp tea a parkettán koppant.

-          Hé, hé. – Jaehwan lassan megforult az őt rabul ejtő karok között, s szabad kezének hosszú ujjaival a fahéjszínű tincsek közé túrt. – Óvatosan – motyogta a fiú inkább magának, mintsem párjának, mielőtt újabb csókban forrt össze ajkuk.

Az ablakpárkányra helyezett égők színe pirosra váltott. Leheletnyit megszínezte az ablaküvegen szirmaikat bontogató jégvirágokat, melyek vágyakozva kukucskáltak be az aprócska ház nappalijában édesen összesimuló pár meghitt pillanatán osztozva.

Boldog Karácsonyt, Anna ♡

Volt valami egészen lélegzetelállító abban, ahogyan fénybe borult a világ minden év ugyanazon napján. Egészen felpezsdült az élet, szinte zsongtak az emberek az utcákon, a bevásárlóközpontokban sőt, még a tulajdon lakásulban is. Egyszerűen minden életre kelt egy pillanatra. Megelevenedett a mese, s ragyogott a lélek a fűszerek, viasz és narancs émelyítő illatában, miközben mécsesek lángja, a pattogó tűz hangja és az égők varázslatos fényének játéka aranyba borította a hétköznapot.

De csupán néhány napig tart a ragyogás és mámor. Aztán minden újra szürkébe ködlik. A boldogság megalázottan hullik majd az olvadó hóba, s a szomorúság könnyei milliók arcára fagynak majd még egyszer, s utoljára.

Felix összekuporodva ült az ágyán. Ajkait rágcsálva nézett a kandalló mélyére, ahonnan a kialudt tűz langymelege botladozott ki a szobába. Lassan ráborította szárnyát a koraesti sötétség a fiú vállára. Nehéz volt és fullsztó, de legalább a maga módján gyengéd és meleg.

Szeretett volna részese lenni a kint hömpölygő ünnepnek. Szeretett volna küzdeni ő is egy kivágott tűlevelű szúrós ágaival. Szeretett volna égőket aggatni a ház különböző pontjaira. Szeretett volna esetlenkedni a konyhában, s a sütő előtt kuporogva bámulni a hőt sugárzó háztartásigép belsejébe, s reménykedni, hogy a sütemény nem ég majd meg. Szeretett volna forraltbort inni, s érezni, hogy ujjbegyeit égeti az átmelegedett bögre fala.

Nem emlékezett már, hogy milyen volt. Fel sem tudta idézni az ünnepek hangulatát. Nem tudta már milyen ízű a mézecskalács. Nem tudta, hogyan kell a fenyőfa csúcsára illeszteni a mindenki által őzött díszt. De nem tudta már azt sem, milyen volt ajándékot kapni.

Ez volt az ötödik éve, hogy nem ünnepelt. Talán nem tűnik soknak, de mivel a fiú egészen fiatal volt, alig tizennyolc évet hagyott hátra maga mögött, viszonylatban soknak számított az az öt kerek esztendő.

Megzörrent a kulcs a bejárati ajtó zárjában. A fiú összerezzent, ahogy hallotta a jellegzetes nyikogást, mely végigkaristolta a lakásban uralkodó csendet minden alkalommal, amikor a nyílászárót kinyitották vagy becsukták. Nem csak a zaj, de az kinti fagy jeges lélegzete is berombolt a falak közé, szanaszét kergetve a kellemes meleget, ami lomhán heverészett a a sötétbe boruló szegletekben.

Felix lassan leeresztette mezítelen lábát a hideg parkettára. Testén áramütésként cikázott végig a kellemetlen borzongás, ahogyan bőre rimándkova tiltakozott a hőmérséklet ellen. De nem akarta magára haragítani az érkezőt, így erőt vett magán, s szigorúan a földre szegezett tekintettel kilépett a hálószoba amúgy is nyitva felejtett ajtaján.

Mindössze két lépés választotta el a nappalitól. Annyira parányi házban lakott, illetve laktak, hogy az egyszerűen nevetséges volt. Sehol nem volt az embernek elég helye, hogy azt tehessen, amit akart, s nem tudott elég halk lenni ahhoz, hogy a másikat ne zavarja. De legfőképpen arra volt alkalmatlan a fiú által otthonnak csúfolt, falak képezte ház, hogy meneküljön. Soha, egy lépést sem tudott tenni anélkül, hogy akadályba ne ütközött volna, hogy a széles tenyerek… nem számított. Már ez sem számított.

A fiú kisomfordált hát a nappaliba, mely egybe volt nyitva a piciny konyhával és a hasonlóan apró előtérrel is, ahol most éppen egy magas, karcsú alak lépett ki a hó szegélyezte bakancsából. Bőrkabátján vízcseppek peregtek, kezei ökölbe szorítva pihentek, egészen élénk pirosban pompázva, köszönhetően a farkasordító hidegnek, ami minden bizonnyal nem volt rest összecsipkedni.

Felix figyelte, ahogy az újonnan érkezett fiú vele szembe fordul. Egy pillanatig legelteti rajta a szemét, majd nyirkos tincseit kirázva homlokából elfordítja tekintetét, s minden figyelmét a kabátja levételének szenteli.

-          Aludtál? – A ridegen csengő hangra meg sem rezdültek a fiú arcvonásai. Válaszul csak bólintott, elfelejtvén, hogy a másik egy pillantásra sem méltatja. Hiba volt.

Alig egy pillanat alatt erőszakos kezek szorításában találta magát, s meglepetésében levegő után kapott volna, ha a tökéletes, hosszú ujjak nem a torkára fonódtak volna, elzárván minden lehetséges módját a lélegzésnek.

A fiú érezte, hogy gyomra bucskázik egyet, s szíve kihagy egy ütemet, csak azért, hogy utána a nyugalmi tempójának kétszeresére gyorsulva verdessen sebesen, mint egy ügyetlen, szárnyaszegett albatrosz.

Kétségbeesett tekintete találkozott a torkát szorongató fiúéval, s érezte, hogy kékül az arca. A légszomj most egészen a tetőfokára hágott. Rég volt már ennyire közel hozzá. Rég látta már ennyire kristálytisztán a másik vonásait. Rég érintette már meg.

Felix csak bámult a felemás szemekbe. A jobb rideg, jeges kék volt, míg a másik a teljes ellentéte, haragban izzó mélybarna. Nem kerülte el figyelmét a másik fiú arcának bal oldalán húzódó mély hegekbe játékosan megbújó árnyak tébolyult szépsége, sem a vöröslő, összepréselt dús ajkak földöntúlian gyönyörű íve.

Valahogy ebben az erőszakos kontaktusban is volt valami vonzó, valami észveszejtően intim, amit Felix képtelen lett volna megmagyarázni, bármennyire is szerette volna világossá tenni saját maga előtt is a helyzetet.

-          Ha kérdezek, válaszolsz. Értve vagyok? – A magasabb fiú éppen csak kiszűrte fogai között a szavakat, majd taszítva egyet az ujjai közt szenvedő fiún, hagyta, hogy az a földre zuhanjon.

Felix magát okolta. Úgy érezte ő tette szörnyeteggé a másikat, egyszerűen azzal, hogy könnyű préda volt. Hagyta magát megalázni, néha még élvezte is a forróságot, ami arcát elöntötte, akárhányszor a másik ökle lesújtott rá.

Most a földről nézte, ahogyan a másik leül a kanapéra, majd hegyes, piros nyelvét kidugva piszkálni kezdi az ajkát vékony, ezüst csíkban ölelő fémdarabot. Új volt. Alig pár hete csináltatta a fiú a piecingjét, de olyannyira illett a fiúhoz, hogy Felixnek nem okozott gondot hozzászokni az ékszerhez egyik pillanatról a másikra. Azt kívánta bárcsak… ah, butaság.

-          Gyere ide.

Még erőtlen volt a fiú. Kapart a torka ott, ahol megszorította a másik, a levegő meg szúrta a tüdejét. Nem esett jól neki a lélegzés. Nem esett jól neki, hogy eltűntek a nyakát fojtogató ujjak hiánya. Mégis szinte azonnal mozdult. Reszkető térdekkel, esetlen mozdulatokkal teljesítette a parancsot. Azonban ahelyett, hogy leült volna a kanapéra ő is, csak állt a másik fiú fölött és mérlegelt.

Emlékezett, hogy eleinte hogy gyűlölte őt. Emlékezett az ocsmány szavakra, amivel a másikat illette. Emlékezett a dulakodásokra, amit minden nap egyre többször és többször, fokozatosan egyre erőszakosabban folytattak le egymással. Emlékezett a saját gúnyos kacajára, amikor a másik komoly szavakat intézett hozzá.

Minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje az idősebbet. Amiért rákényszerítette az akaratát, amiért megütötte, többször is az évek folyamán, amiért alázta és amiért nevetség tárgyává tette. Megfosztotta mindenétől. A szabadság már csak egy tűnő délibáb volt a fiúnak.

Mégis… valami tönkrement. Valami megváltozott. Annyira részévé vált mindannak a szörnyűségnek, annyira eluralkodott rajta az alárendeltség, hogy egyszeriben azon kapta magát, hogy vágyik arra, hogy megalázzák. Vágyik a durva szavakra, a pofonokra, a könyörtelen ökölcsapásokra.

Most is. Itt állt a másik fölött, s egyszerűen itta magába a látványt. A dühtől villogó szemek óraüvegszerű, opálos csillogását, a húsos ajkak nedvességének édes képét, az ébenfekete tincsek játékos lengedezését, melyet a fiú iménti öntudatlan mozdulata idézett elő.

-          A kurva életért bámulsz így rám.

Gyötrelem. Színtiszta szenvedés volt az, ami a kanapén ülő fiú hangjából kiszökött. Szörnyű volt. Akár a farkasüvöltés az éjszakában, borzolta Felix gyenge idegeit.

-          Én s-sajnálom. – A fiatal fiú hanja remegett. Gondolatai szétfoszlottak, csak a szívét késelő érthetetlen fájdalom maradt a testében.

Erős szorítást érzett a csuklóján, melyet egy kicsit sem finom rántás követett, aminek következtében a fiú kibillent egyensúlyából, s a másik ölébe zuhant.

Olyan rettenetesen közel volt hozzá megint. Úgy égetett minden porcikája, ahol a másik hozzáért. Oly’ ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét a másik összetört, porcelán arca. Arcát simogatta a másik által kilélegzett, elhasznált levegő. Csuklóján a szorítás egy pillanatra sem enyhült.

-          Mégis mi a faszt nézel így?  - Az idősebb felmorrant, Felix pedig belepillantott a szemeibe. Hihetetlenül bátornak érezte magát.

-          Szép vagy. – Újabb hiba. Újra torkán a kéz, de most a fájdalom helyett csak tiszta öröm van.

-          Tudod, kivel szórakozz…

-          Kérlek. – Szinte félholtan bukott ki Felix ajkai közül a szó. Alig volt hallható, alig volt érthető. De nem számított. Mert a szorítás enyhült, s a rideg álca megtört. – Hyunjin… - A fiú azonnal levegő után kapott, ahogy a másik elengedte a torkát, s reszketeg ajkaival máris a másik fiú nevét igyekezett formálni.

Az idősebb sírt. Zokogott. Homlokát az ölében ülő fiú mellkasának döntötte, s keservesen hullatta könnyeit. Gyűlölte. Gyűlölte bántani a fiatalabbat, s éppen ugyanennyire gyűlölte, hogy képes volt Felix olyan angyali vonzalommal nézni, mintha tényleg szépnek hinné.

A fiatalabb hibája volt. Hyunjin éveken át óvatos gyengédséggel szerette a másikat. Mégis mikor szembenézett legnagyobb félelmével, s félénk szavai fegyverével kiöntötte a fiúnak az érzéseit… megalázta. Felix nevetett rajta és olyan szavakkal illette, melyeket talán tisztességes halandó soha nem venne a szájára.

-          Hyunjin, kérlek. – Felix megpróbált az idősebb szemébe nézni, de az makacsul ellenált. – Hadd lássalak.

-          Bárcsak… - Hyunjin szavai szaggatottan törték át könnyinek vízesését. – Bárcsak megöltelek volna.

Felix összeszorította ajkait. Nem akarta hallani a másikat. Nem akart gondolni a múltra, mikor az idősebbnek annyi esélye lett volna végezni vele. Nem akart gondolni a jelenre, undorította, hogy Hyunjin miatta zokog. Nem akart gondolni a jövőre, nem hitte, hogy van még tovább neki.

-          Gyűlöllek, Felix. – Hyunjin hangja elcsuklott, s a fiatalabb arcán is legödrült egy könnycsepp. – Annyira nagyon gyűlöllek.

Nem vette észre az idősebb, hogy karjai önálló útra kelve húzzák magához közelebb az ölében ülő fiú törékeny testét. Nem vette észre, hogy arcát immáron Felix nyakába rejtve lélegezte be a másik különleges illatát, mígnem teljesen meg nem szűnt a fájdalma. Csak azt a tompa nyugalmat érezte, ami mindig elöntötte, miután megütötte a fiút.

Csak ültek ott percekig, öntudatlanul ölelve egymást, kerülve minden haszontalan, gyötrelmes gondolatot. Csendesen hagyták, hogy hosszú percek lopakodjanak el életükből, melyet soha nem kapnak vissza.

Lassanként elérkezett a Szenteste. Millió család bontott a fa alatt ajándékokat, s nevetett önfeledten, míg valahol, egy nagyváros kicsiny lakásának nappaliában két fiú egymásba kapaszkodva hagyta, hogy a szerelem fojtogató mérge átmossa szívüket.

Boldog Karácsonyt, Pakka ♡

A fülledt levegő bódultan vonaglott a zene ritmusára. Temérdek tompa, apró fény villogva szabdalta szét a táncoló tömeg masszáját. Égető forróságban simultak idegen testek egymáshoz, eufórikus, alkoholgőzös mámorban haszolva a pezsgő élvezetet, a testi boldogság szikrázó lényét.

Sicheng nagyot nyelt, ahogy tekintetét felületesen hagyta végigsiklani a szórakozóhelyen. Még érezte az arcára tapadó tekintetek ragacsos mivoltát, a pásztázó íriszek perzselő sugarát. Megrészegítette az őt övező figyelem, arcán rózsás pír virágzott a párás melegtől, ajkai elnyíltak a levegőhiánytól.

Remegtek a lábai, ahogyan átvágott a tömegen. Az emberek éppen csak utat engedtek a fiúnak, aki egészen apróra húzta össze magát, de még így sem kerülhette el, hogy idegen végtagok súrolják az előreejtett vállait, a szorosan oldalához simuló kezeit. Annyi hangot hallott, annyi illatott érzett, hogy lassacskán émelyegni kezdett, s ugyan nem volt benne biztos, de úgy érezte, sípol a bal füle is.

Nem volt még fél órája sem a szórakozóhelyen, de már egyedül volt. Pár perccel azután, hogy beléptek, Ten szembe találta magát néhány régi ismerősével, akik pillanatok alatt az emberáradat közepébe rángatták a thai fiút, aki még egy utolsó, aggodalmas pillantással tekintett vissza a falhoz hátráló Sichengre, majd végleg eltűnt szemelől.

A fiú nem volt mérges a barátjára. Sőt, megkönnyebbült, amiért nem kellett új embereknek bemutatkoznia. Hosszú percekig állt hát még a falnál, szemlélte a szeme elé táruló jelenetet, mely lépten-nyomon olyasféle fülledt erotikát vetített látómezejére, mitől zavartan kellett lesütnie a szemét.

Végül eszébe jutott Yuta, s egy pillanatig sem mérlegelve annak realitását, hogy ekkora kavalkádban meglelheti másik barátját, ellökte magát a faltól és fürge, arcról arcra pattanó tekintettel indult a keresésére.

Így került a táncoló sokaság sűrűjébe, hol folyton az útját állták, megkörnyékezték, bámulták, esetlen kísérletekkel megpróbálták táncba hívni. De Sicheng ellenált. Elhúzódott minden felé közeledő ember gesztusa elől, egyre jobban igyekezve összehúzni magát még kisebbre, de egyszerűen nem tudott egyszerre mindenhova figyelni. Így történhetett, hogy egy óvatlan pillanatban egy határozott, erős kar ölelte körül a csípőjét.

A kínai fiú szíve kihagyott. Torka keserűen kaparni kezdett, szája kiszáradt, a forró levegő, mely tüdejében ragadt pedig savként marta a légútját. Az adrenalin pillanatok alatt beszennyezte vérét, s a fiú készen állt arra, hogy bármi áron ellenkezzen a kar tulajdonosával.

-          Táncolni indultál?  - Az ismerős orgánum a lüktető basszuson át is magabiztosan zengett, amitől Sicheng izmai azonnal ellazultak. Yuta.

Sicheng lehunyta egy pillanatra a szemét, s hagyta, hogy halántéka fájdalmasan fellüktessen a hangos zene és a fülében zúgó vér otromba szimfóniájára. Tudta, hogy pillanatokon belül teljesen lehiggad a szívverése, újra rendesen fog levegőt kapni és valószínűleg az utolsó, görcsösen megfeszített izmai is elengednek.

Amióta csak ismerte egymást a két fiú, Sicheng tudta, mire képes Yuta. Egyetlen mondatával nyugalmat hozott, egyetlen ölelésével megszűntette a fájdalmat, egyetlen mosolyával képes volt vidámságot csempészni az emberek szívébe.

Hirtelen eltűnt a kar a kínai fiú csípőjéről. Helyette a csuklójára fonódtak ujjak, majd határozott, ámde nem túl erőszakos rántással ösztökélték indulásra.

Sichengnek fogalma sem volt arról, hogy miként jutott ki a tiszta levegőre. Végig a csuklóját karperecként körbeölelő szorításra koncentrált. Rémlett neki a botladozása, a szabad kézfejéhez simuló idegen bőrfelületek ragacsos tapintása, a koponyáját keresztül hasító tekintetek némelyike, de egészen addig, míg a hűvös levegő le nem csúszott a torkán, úgy érezte, hogy egy vastag ködfüggönyön át néz a világra.

-          Mennyit ittál? – Yuta hangja újra felcsendült. Ezúttal Sicheng előtt állt, karbatett kézzel, barátságosan pásztázva a kínai fiú arcát. 

-          Nem ittam. Azt hiszem, csak a tömegtől lettem rosszul…

Azzal beállt a csend. Yuta elemelte tekintetét a barátjáról, Sicheng pedig megborzongva a hűvös levegőtől dörzsölgetni kezdte az egyik felkarját.

Körülpillantott. Egy félkörívű teraszon álltak. Sicheng balján, két spirálszerű, kéken világító neon között nyúlt el egy kétszárnyú üvegajtó. Jobbján, alig néhány méterre egy lány ült a karzaton, kipirult arccal nevetgélt az előtte álló fiú szavain.

Az égen minden bizonnyal ragyogtak a csillagok, de a túlzott fényszennyezés miatt csak a Hold satnya fénye bámészkodott a piszkos égbolt széles palettáján.

-          Menjünk vissza?

-          Ne! Még ne. – Sicheng erőteljes tiltakozására Yuta megeresztett egy halk kacajt.

-          Ten is jött veled vagy csak belökött az ajtón és elfutott?

-          Valahol itt van, csak találkozott néhány ismerősével és… ja. Aztán elindultam megkeresni téged, de..

-          De én találtalak meg téged. – Yuta megint nevetett, s ezúttal Sichenget is megmosolyogtatta.

-          Igen.

 A kínai fiú eltekintett jobbra, a karzatnál beszélgető párra. A lány most már ott állt a fiú mellett. Nevetségesen kicsinek tűnt. Barna haja puha hullámokban omlott a vállára, frufruja a éppen csak nem lógott a szemébe. Világos farmerszoknyát viselt egy egyszerű, fekete hosszúujjúval, mely talán túl kihívóan tapadt vékony derekára, gömbölyű melleire. Bájosnak tűnt, és igencsak elvarázsoltnak. Szüntelenül felfelé bámult, a nála legalább két fejjel magasabb fiúra, aki Sichengnek eddig háttal állt, most viszont lépett egyet oldalra, s a teraszon elfolyó kevéske fényben kirajzolódott a profilja. A lánnyal ellentétben neki világos, szőke haja volt. A fülében sorakozó ékszerek egyikéről lepattant egy gyengécske fénynyaláb és az éjszaka sötétjébe veszett.

-          Hú, de bambulsz. – Yuta hangja most kicsit távolabbról jött. Tett ugyanis néhány lépést az imént, míg Sicheng nem rá figyelt és ő is, mint az előbb a lány, felült a karzatra. – Tetszik a lány?

Sicheng néma maradt. Tekintete Yuta cinkos mosolyáról átvándorolt újra a párra, majd vissza a barátja arcára. Fogalma sem volt, hogy tetszett-e neki a lány. Látta ugyan, hogy csinos, gyanította, hogy aranyos, de különösebb benyomást nem tett rá.

-          Tudod, hogy szeretem nézni az embereket. – Végül a kínai fiú vállat vont és ő is a karzathoz sétált. Némi mérlegelés után inkább nem ült fel, csak nekidöntötte derekát a hűvös fémnek. Kezdte csípni a levegő a bőrét.

-          Tudom. Egyike a rémisztően fura tulajdonságaidnak. – Yuta vállat vont. – De ez nem volt válasz a kérdésemre.

Sicheng a barátjára emelte tekintetét. Ezen az estén most először nézett a másik szemébe, s ez a gondolat furcsán kényelmetlenül érintette. Úgy érezte, mintha újra lejátszódna köztük az első találkozás élménye. A gondolatra a kínai fiú nagyot nyelt.

Mintha tegnap lett volna, hogy Ten a szokottnál izgatottabban karattyolva cikázott volna az egyetem régies, boltíves folyosóján tobzódó diáksereg között. Keddi nap volt és Sicheng arra számított, hogy mint eddig mindig, most is egyedül tölti majd a szünetet a természettudományi kar őszülő botanikus kertjében az egyik padra telepedve, kezében a telefonjával, éhgyomorra energiaitalt szürcsölgetve. De nem így történt. Ten az előadásuk végeztével karon ragadta és közölte vele, hogy eljött a pillanat, bemutatja néhány jó barátjának. A rémület átmosta abban a percben a kínai fiú vérét. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyire megalázó lesz, mikor bemutatkozik és többször is visszakérdeznek majd a nevére. Hogy mennyire égni fog az arca, ha beleakad a nyelve a koreai szavak kavalkádjába. Hogy mennyire karistolni fogják arcát a rászegeződő, ismeretlen tekintetek. A lehető legrosszabbra számított akkor, mégis a lehető legjobbat kapta.

Emlékezett rá, hogy Yuta egyedül állt az egyetem hátsó bejáratánál. Hátát a falnak döntötte, bakancsa orrával a porba rajzolt mintákat. Mikor észrevette a felé közeledő alakokat, feltekintett, s barátságos mosoly terült el az arcán. Játékos, egyedi kézfogással köszöntötte Tent, aki szinte azonnal magyarázni kezdett a mellette félszegen álló kínairól, ki nevét hallva bátortalanul nyújtotta kezét, hogy illendően bemutatkozzon. A pillanat, mikor Yuta elfogadta a felkínált kézfogást, az első alkalom volt, hogy egymás szemébe néztek. Sicheng akkor érezte először, hogy nem csupán keresztülbámulnak rajta, hogy nem csak belelesnek a lelkébe, hanem látják, őt magát látják.

-          Szóval? – Yuta noszogató kérdésére a kínai fiú megszakította a szemkontaktust. Szégyellte, hogy megint elveszett a gondolataiban.

-          Nem tudom. Nem fogott meg különösebben. Csak kellemes ránézni.

-          Értem. – Sicheng nézte, ahogyan barátja elfojt egy szolid mosolyt, majd beharapja alsó ajkát. Valami furcsa volt ma a másikban. Mintha vibrált volna.

Az említett lány nevetése hangosan hullámzott végig a ringatózó hidegben. A pár elindult a kétszárnyú ajtó felé, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a teraszon.

Sicheng figyelte, ahogy a lány apró lépteit türelmesen követi a mögötte álló fiú. Az ajtót szegélyező neonok előtt megtorpantak. A fiú előrenyúlt, hogy udvariasan kinyissa a lánynak az ajtót, aki haját szegyenlősen a füle mögé tuszkolva, bársonyosan szelíd hangon köszönte meg a gesztust, majd belépett a szórakozóhelyre. A hátramaradt fiú mélyet lélegzett a friss levegőből, majd a korlát felé fordította arcát. A kék fény, ami áradt a neonból, azonnal körbeölelte a karakteres arcot, az éles állvonalat, a dús ajkakat.

A korlátnak támaszkodó kínai fiúban egy pillanatra bent rekedt a levegő. Szíve őrült erővel ütődött bordáinak, ahogyan végigvágtatott rajta a felismerés. Ő ezt az arcot látta már valahol.

A távoli horizont szűz vásznára éppen a Nap festett vörössel, sárgával és egy lehelletnyi kékkel. A fák árnyékai elnyúltak, a szél lomhán mozgatta a dús lombok zöldellő leveleit. Kellemesen hűvös volt a levegő, s káprázatosan ragyogtak a fűszálakon gyöngyöző vízcseppek sziluettjei.

A koraesti nyugalom olyasféle harmóniával ölelte körbe a várost, amelyet az ablakán kitekintő fiú már gyermekkora óta nem látott. Most viszont volt ideje körülnézni, mélyet lélegezni a friss levegőből, szemét lehunyva élvezni, ahogyan az édes semmittevés átjárja testét.

Végzett. Túl volt az első egyetemi évén, s úgy érezte, mintha egyszerre szabadult volna meg egy hatalmas tehertől és a legféltettebb kincsétől. Fáradt volt és elcsigázott, mintha a lelkét egy hegyes kampóval kanyarították volna ki testéből, mást sem hagyva hátra, mint egy gépiesen működő porhüvelyt.

Keresztültekintett a szobán. Hosszú idő óta először volt rend. Az ágy nagy műgonddal bevetve, az asztalon aprólékosan szétválogatva két oszlopban könyvek sorakoztak, a padló tiszta volt, a szőnyeg pedig a tisztítószernek köszönhetően édeskés illatot árasztott magából.

A makulátlan rendet egyedül az éjjeliszekrényen heverő színes brossúrák kupaca és a késő délutáni tea maradéka egy fekete, karcsú bögrében zavarta csak meg, de még ez is olyannyira esztétikusnak és művészinek hatott a kitakarított szobában, hogy talán a szigorú anyai szemet sem bánthatta volna.

A fiú rápillantott az órájára, s nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy az ujjai közül kicsusszant, tétlen másodpercek sokasága után most kénytelen lesz elkezdeni készülődni, amennyiben nem akar csalódást okozni a barátainak.

Farzsebéből előkotorta telefonját, s fürgén cikázó tekintettel végigolvasta a lezárt képernyőjén megjelenő üzenetek tömkelegének foszlányát. Hiányolták barátai a nap folyamán. Leginkább Ten és Yuta bombázta megállás nélkül üzenetekkel, de elvétve ráakadt más nevekre, kevésbé jó ismerősök soraira is.

Az üzenetek mennyisége egyszerre töltötte el jó érzéssel és szorongással. Minnél lejjebb görgetett, annál gyorsabban illant el a kedve ahhoz, hogy bárkinek is visszaírjon, így csakhamar letette a párkányra a telefont, s hátat fordítva annak hagyta, hogy újra elsötétüljön a képernyő.

Nem arról volt szó, hogy a fiú ne szerette volna a barátait. Pusztán úgy érezte, hogy kötelessége mindenkinek időben válaszolni, s ő rendre megijedt a kötelességektől. Hiába tudta, hogy lustának vagy érdektelennek tűnhet, amiért nem méltat senkit órákig válaszra, mégis inkább választotta ezt, minthogy megerőltesse az agyát, s egyenként, személyreszabottan válaszoljon az üzenetekre.

A szekrénye felé vette inkább az irányt, s kitárva annak két, széles ajtaját szemügyre vette a kínálatot. Alig lógott már valami az vállfákon, s egy-két árva ruhadarab kivételével semmi sem volt a polcokra hajtogatva. Minden az ágy lábához támasztott bőröndben összezsúfolódva pihent, jócskán megnehezítve a fiú dolgát az estével kapcsolatban. Szó sem volt arról, hogy túlzottan ki akart volna öltözni, de a legkevésbé sem szándékozott együtteses pólóban és lenge melegítőnadrágban nekiindulni az éjszakának.

Újabb sóhaj hagyta el a fiú száját. Nem szeretett kimozdulni, de főleg nem szeretett merészebben öltözni egy-egy buli kedvéért. Egyszerűen zavarták a rászegeződő tekintetek, az arcát kutató pillantások, amiktől rendszerint pír szökött a halvány, törtfehér bőre alá.

Végül elhessegetett minden gondolatot és kivette a szekrényben lógó utolsó, mélyvörös inget és találomra kiválasztott a polcon pihenő két fekete farmer közül egyet, majd ledobta az ágyra a ruhadarabokat. Egy darabig állt fölöttük. Szemlélte az egyszerű, mégis figyelemfelkeltő színeket. Ujjai szégyenlősen végigfutottak az ing gombjainak vonalán, tekintete követte a nadrág szűk szabását.

Egyszerre állt hozzá közel és tőle távol, hogy ilyen göncöt húzzon magára. Mégis meggondolatlanul vetkőzni kezdett. Áthúzta fején az új együtteses pólót, összekócolva sötét tincseit. Hagyta, hogy a szoba levegője cirógassa meztelen hasfalát, libabőrös karját. Fürge mozdulatokkal kioldotta melegítőnadrágjának zsinegét, mely így is csak hanyagul lógott csípőjén. A nadrág bokája körül a földre zuhant, felfedve izmos, tejfehér combjait, vékony vádliját.

Megborzongott. Ott állt, egy szál alsógatyában az ágya szélénél, a saját szobájában, mégis annyira zavarbaejtőnek érezte a majdhogynem meztelenségét, hogy inkább megemberelve magát kapkodva öltözni kezdett.

Mikor már a farmer durva anyaga hidegen simult a combjához és a vörös ing puhán omlott a vállára, még mindig begombolatlanul, alábbhagyott a zavara. Visszaköltözött a fiúba a nyugalom és a hétköznapiság.

A szobába nyíló két ajtó közül az ágyához közelebbi felé vette az irányt, mely résnyire volt nyitva csupán. Belökte a nyílászárót és végigtapogatott a fal mentén a villanykapcsoló után. Miután meglelte, egy halk kattanás kíséretében fény töltötte be az aprócska fürdőszobát, s a fiú bemerészkedett a helyiségbe. Meg sem állt a csapig, ami fölött állított téglalap alakú tükör lógott.

A fiú alaposan szemügyre vette a tükörképét. Arca sápadt volt, mint mindig. Haja kissé kuszán meredt a szélrózsa minden irányába. Ajkai kiszáradtak, de még így is tökéletesen kivehető volt különleges, meggypiros színük. Íriszének színe most mintha világosabb lett volna a szokottnál, szepillái pedig hosszú árnyékokat vetettek arcára.

Minden olyan volt, mint eddig minden egyes nap, amikor a fiú szembenézett magával. Most ugyan kevésbé volt fáradt vagy elnyűtt, helyette viszont feszengett, ami végülis megadta azt a hiányzó pluszt, azt az aprócska szépséghibát, amitől a fiú embernek érezte magát.

Végül sietősen megmosta a fogát, pár perc mérlegelés után pedig hanyagul megborotválkozott, bár maga sem tudta minek, azokat az apró borostákat még ő sem vélte szembetűnőnek, pedig igencsak közel hajolt a tükörhöz.

Még egyszer végigfutatta tekintetét a saját arcán, mielőtt hátrébb lépett volna, s óvatos, de fürge mozdulatokkal gombolni nem kezdte volna az ingjét. Nyakáról leszaladt egy kósza vízcsepp, megállt a kulcscsonján, s onnan tekintett a mélybe. A fiú viszont nem vette észre, nem is törődött vele. Egyszerűen csak megigazította a gallérját, lazán betűrte az ing alját a nadrágjába, majd visszasietett a szobájába.

Felkapta a legfontosabbakat és kabátját a vállára kanyarítva már zörgött is a kulcs a kezében, amint a bejárati ajtó zárjával babrált. Állt a küszöbön, míg rendesen fel nem vette a puha bélésű bőrdzsekit, menekülve a hűvös huzat jeges cirógatásától. Zsebébe süllyesztette a kulcsot és még utoljára végigtapogatta farzsebét, hogy ellenőrizze a telefonja, iratai és pénze meglétét, majd pillantást sem vetve a lift helyzetére a lépcsőház felé vette az irányt, s már dobogott is lépte a fokokon egyre lejjebb és lejjebb.

Alig fél órával később már jobbján sétált a fiú legjobb barátja, Chittaphon Leechaiyapornkul, vagy ahogyan mindenki hívta, Ten. Alacsony, jókedvű, beszédes thai fiú volt. Folyton hadart, meg sem kottyant neki, hogy nem az anyanyelvét használja kommunikálásra. Nehéz volt megbántani, de annál könnyebb volt megszeretni.

-          …és én őszintén nem tudom, hogy mit képzelt, de rettentő kínos volt az egész helyzet, szóval csak fogtam magam és leléptem. Mármint, a francnak van kedve nézni egy ilyen után a másik képét. – Ten befejezte a mondanóját és várakozóan tekintett fel. – Sicheng, figyeltél te egyáltalán?

A szólított fiú meglepetten rezzent össze nevének hallatán. Kevesen hívták Sichengnek. A legtöbb koreainak fura volt a neve, néhányak rendszeresen elvétették a helyes kiejtését, így egy idő után Ten megunta és ráragasztott egy nevetséges becenevet. A közeli ismerőseik átszoktak arra, hogy Sichenget WinWinnek hívják, ám Ten továbbra is az igazi nevén szólította, amiért a fiú hálás volt.

-          Igen. Egy újabb lány melegnek nézett és össze akart hozni a legjobb barátjával.

-          Jesszus, ne mondd így és ne ilyen hangosan. Tudod mennyire nevetségesnek érzem magam? – Ten hevesen gesztikulálva adott hangot az elégedetlenségének.

-          Már vagy százszor megtörtént veled. – Sicheng a szemét forgatta, majd rutinszerűen elkapta a másik csuklóját, mielőtt az figyelmetlenül a zebrára lépett volna a piros jelzés ellenére.

-          Attól még szar. – Egy pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésbe, majd Ten a fogai közt morogva fogalmazta meg kételyekkel teli kérdését. – Most komolyan, buzisan viselkedem?

A magasabb fiú döbbenten tekintett le barátjára. A kérdés abszurd volt, a megfogalmazás meg egyenesen sértő és obszcén. Mégis látszott a thai fiú arcán, hogy komolyan érdekli a válasz, bármennyire éretlenül tette fel a kérdést.

-          Ten, nem tudom. Azt sem tudom, hogy viselkedik az aki… - és itt elakadt.

-          Buzi? – Az alacsonyabb megint nem hazudtolta meg magát sőt, megeresztett egy szórakozott félmosolyt, mikor látta a barátja arcán a megbotránkozást. – Prűd vagy.

-          Mert nem káromkodom?

-          Mert a saját pucér testedtől is zavarba jössz.

-          Úristen, hogy jött ez ide.. – Sicheng a tenyerébe temette az arcát, egészen addig úgy is maradt, míg meg nem szólalt a zöld lámpa árulkodó hangjelzése, miszerint átmehet az úton.

Sokáig teljes csendben lépdeltek egymás mellett. Ten szórakozottan figyelte a mellettük elhaladó embereket, míg Sicheng teljes némaságba burkolózva tépte magát azon, amit barátja mondott. Egyrészről a thai fiúnak igaza volt. Szégyenlős volt, prűd és zárkózott. Mégis büszke volt magára, mert amióta Koreában élt, drasztikusan kimozdult a konfortzónájából. Barátai lettek, eljárt szórakozni, sőt, lányokkal is ismerkedett annak ellenére, hogy nem igazán kötötte le senki hosszabb távon a figyelmét.

Ten jó hatással volt rá már az elejétől fogva. Amint megtudta, hogy Sicheng Kínából költözött ide az egyetem miatt, azonnal segítő kezet nyújtott neki. Elvitte erre-arra, megmutatta neki a legjobb helyeket, a legszórakoztatóbb elfoglaltságokat, amiket a nagyvárosban csak találni lehetett. Mentek bowlingozni, karaokezni, úszni, fallabdázni. Sőt, egy alkalommal még egy kosármeccset is megnéztek a közeli arénában. Türelmes volt vele, segített a nyelvtanulásban, aminek köszönhetően Sicheng hamarabb ismerte a legtöbb káromkodást, mintsem ki tudott volna kérni magának egy kávét. Ennek ellenére azonban Ten volt sokáig az egyetlen, akire számíthatott.

Aztán a thai fiú szépen, lassan elkezdte bemutatni őt a barátainak. Elsőként Jaehyunnak, aztán az aktuális barátnőjének, Lisának, majd Yutának. Persze akadtak mások is, akik lépten-nyomon érintettek voltak Ten életében, de összesen ez a három ember volt az, aki Sichengre valamiféle benyomást is tett. Végül pedig csak Yuta maradt részese az életének, amivel gyakran viccelődött is.

És ahogyan gondolatmenete elért idáig, rájött, hogy mi hiányzott egészen eddig.

-          Ten, Yuta hol van? – Sicheng megtorpant egy pillanatra, a mögötte haladó pedig kis híján belesétált a fiú hátába.

-          Ne aggódj, a szórakozóhelyen találkozunk vele. – Ten legyintett, majd egy éles fordulattal egy gyorsbüfé felé vette az irányt, magával rántva a megszeppent kínait.

Egyként ragyogtak fel a park lámpái, eloszlatva a harmatos, fátyolszerű szürkeséget, melyet az éjszaka még távoli ajkai leheltek a város fölé. Egy pillanatra elkomorodtak a kopaszodó fák, megtorpant a szilaj fuvallat, mely jeges borzongással költözött be a vékony kabátok és sálak alá.

A srágás fényű közvilágítás sugarai mesterséges eleganciával pattantak szét a park kacskaringós, levelekkel borított macskakövein. A Nap utolsó fénynyalábjai is betekaróztak az égbolton evickélő felhők süppedős sarkával.

Sicheng felpillantott az előtte álló fiúra, s arcán legördült egy könnycsepp, égetően forró medret szakítva magának a makulátlan, hófehér bőrön. Fázott és gyenge volt, akár az őszi szél, mely a haldokló virágok sóhaját röpíti az ég felé.

A némaság úgy heverészett a két fiú közt, mintha nem volna semmi jobb dolga. Néha egyik, néha a másik vállára telepedett, azt az érzést kölcsönözve, mintha izmos, gonosz kezével bármikor a mélybe taszíthatná őket.

Csak percek voltak, mik óráknak tűntek, míg Sicheng nézte az előtte tornyosuló alakot, majd újra lehajtotta a fejét. Ugyan mit szeretett volna látni? Az arcvonásokat, melyek minden szegletére tökéletesen emlékezett attól a naptól kezdve, hogy meglátta? A dús ajkakat, amiket most a másik feszülten összeszorított? A sötét íriszeket, melyek alkalomadtán olyan végtelenül mély árnyalatba burkolóznak, hogy szinte egybeolvadnak a pupillával? Ugyan. Jobban ismerte ezt az arcot, mint a sajátját.

Mégis itt álltak, egymással szemben, mint két idegen.

- Sajnálom.

Sicheng ajkába harapva remegett bele a másik fiú mély, rekedtes orgánumába. Képtelen volt mozdulni, hiába hallotta a távolodó lépteket. Mire újra felpillantott, már csak a távozó fiú szürke sziluettjét látta a parkon át elveszni az alászálló ködben.

Egyedül volt. Reszketett a hidegben. Emlékei sodorták a múltba, miközben arcáról felszáradtak a legördülő könnycseppek nyomai. Reszketeg lábakkal elindult az útján. Fejét mélyre szegte, vállait előre ejtette. Figyelt, hogy lábai ne érintsék a kövek közti repedéseket.

S miközben Sicheng ingatagon lépkedett a kikövezett úton, nem láthatta, hogy az alak, akit maga mögött hagyott megtorpant, s a közeli fa árnyával eggyé válva figyelte őt.

Aznap este a Hold szilánkosra tört az égbolton. A csillagok remegtek a fájdalmas sikolytól, ami elhagyta Sicheng ajkát.

S a végtelen hosszú éj végül véres nappalt hozott. Nem énekeltek többé a madarak, nem ütöttek többet az órák, nem ragyogott többé a Nap.

„A víziók zord éjén
Láttam tűnt boldogságom;
Szívem megtört, mert élet és fény
Nem volt - csak éber álom.”*

*E.A.Poe – Egy álom (Radó György ford.)

Lassan borult a fáradt éjszaka az örökké nyüzsgő városra. Az égbe nyúló épületek fekete palástot öltöttek, s az utcán felkapcsoló lámpák arany szegélyként ragyogták körbe őket. A levegő hűvösebb lett a simogató napsugarak hiányában, a főúton lépésben haladó autók pedig egyre hangosabban tülkülve adtak jelet a türelmetlenségnek.

Egy zsebkendőnyi, de igencsak otthonos bérlakásban furcsa csend volt a késő esti házigazda. A kandallóban halkan pattogott még néhány parázsló széndarab, mintha csak a szobában ülő két férfi figyelmét akarná felhívni, hogy lassacskán kileheli véglegesen lelkét a tűz. De a két alak mozdulatlan maradt, tekintetük továbbra is a kezükben tartott könyv sorait fürkészte.

Órák hossza óta tartott már ez a néma tevéknység. A piciny nappali régi szőnyegén szétszórva hevertek a könyvek, az azokból kiesett, egykor könyvjelzőnek használt lapok, mikre apó, dőlt betűkkel, tömött sorokba jegyzeteltek.

Az ablakhoz közelebbi fotelben ülő, fekete hajú fiú megvakarta a homlokát, majd összehúzta szemöldökét. Pillantása úgy cikázott át az ezerszer olvasott sorokon, akár egy üldözőbe vett őzgida. Az igazat megvallva, nem figyelt igazán arra, amit olvasott. Helyette inkább fülelt, számolta magában, hányszor kezd ficeregni a vele szemben helyet foglaló fiatalabb. Egyszerre csodálta és tartotta szórakoztatónak a másikból áradó akaratot.

-      Ez értelmetlen. - A halk bosszankodás villámként csapott a nappali békés légkörébe. – Teljesen mindegy, mit találok a szakirodalomban, úgyis rácáfolsz valamilyen tudományos megfigyelés felemlegetésével. Meg aztán, úgy teszel, mintha semmit sem érne a munkám. Tudd meg, hogy igenis hozzájárulok legalább annyival a szakterületemhez, amennyivel te a tiedhez.  – A fekete hajú fiú felemelte fejét a vádaskodó szavak hallatán és egy fáradt, halvány mosolyt erőltetett ábrázatára, amelyet ő ugyan kedves, békítő szándékú gesztusnak szánt, azonban akaratlanul, de rontott a helyzeten. – Szerinted ez vicces, Sehun?

A fiatalabb fiú hangjába költöző, cinizmussal vegyes felháborodás kiült az arcára is. Arra a gyönyörű, páratlanul esztétikus arcára, amit Sehun úgy imádott tanulmányozni.

Néhány hét múlva lesz öt éve, hogy a fiatal zsenit, a neuropszichológia egyik Nobel-díj várományosát, Oh Sehunt összesodorta az élet egy másik, nála fiatalabb ragyogó elmével. Sehunt több ponton elvarázsolta a másik fiú. A különleges arcával, az örökké lelkesen csillogó szemeivel, azzal a rengeteg jó gondolattal, amivel hirtelenjében, szinte bármikor elő tudott állni, akár derült égből égszakadás.

-            Türelmetlen vagy, Lucas. – Sehun hangja a sok hallgatástól berekedt és most úgy karcolta a másik fiú dobhártyáját, mint üveget az éles acél. – Soha nem állítottam, hogy nem ér semmit a munkád. Ellenkezőleg, kifejezetten ígéretesek a jelenlegi kutatásaid is.

-          Csak téged éppenséggel nem érdekelnek. – Lucas nem adott lejjebb a dacból, elhatározta, hogy ezúttal nem enged az idősebb nyugodt, bölcs szavainak.

-        Ez nem igaz, és ezt nagyon jól tudod. – Sehun felállt és az alacsony, üvegből készült, ovális dohányzóasztalról felkapta az üres csészéket.

Lucas követte tekintetével a vékony, magas alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a parányi konyha ajtajában, aztán az ölében heverő könyvre meredt. Úgy érezte soha nem kapja meg azt az elsimerést, amire igazán vágyik és amit hosszú ideig maga előtt is tagadott.

Már rég nem az hajtotta a fiatal, szőke lángelmét, hogy felvegye a versenyt a nála sokkal idősebb kollegáival. Inkább motiválta az, hogy lenyűgözze Sehunt. Hogy valami igazán nagy felfedezésre tegyen szert, ami ámulatba ejti az idősebbet, ami sárba tiporja Sehun egóját.

Valójában szó sem volt arról, hogy Sehun fölényeskedő lett volna valaha is a fiatalabbal. Sokkal inkább jellemző volt, hogy egyenrengúként tekintett a másikra, néha még úgy is lehetett érezni, hogy Sehun tiszteli őt. Jobban, mint a saját munkatársait, jobban, mint a szakmabeli elődjeit. És éppen ez bosszantotta a fiatalabbat. Ettől érezte magát ostobának, akárhányszor nem volt tisztában valami orvosi kifejezéssel, ettől érezte magát haszontalannak mindakkor, mikor Sehun kikérte a véleményét egy-egy tanulmányáról. Szinte zubogott benne a vágy, hogy legyűrje az idősebbet, hogy megmutassa neki, ő a jobb, ő az okosabb. Nem sejtette, hogy Sehun mindezt tudja jól. Eszébe sem jutott, hogy az idősebb úgy olvas a gesztusaiban, mint valami klasszikus irodalom sorai közt.

-          Lehiggadtál? – Sehun kifejezéstelen arca fentről tekintett le a szőke fiúra, aki a számára nevetségesen rövid kanapén elfekve támasztotta fejét továbbra is a karfán. A kérdés hallatán mérgesen villantak meg a szemei, s csak még jobban ingerelte, hogy az idősebb épp a feje fölül tekint le rá. A gondolatra vér szökött az arcába, és a homlokán duzzadni kezdett egy ér. – Akkor gondolom nem. – Azzal Sehun továbbált, letette a dohányzóasztalra a két bögrét, amivel visszatért, bennük gőzőlgő kávéval, majd lehuppant a helyére.

Újabb csend telepedett a szobára. Ezúttal feszült semmittevéssel telt. Lucas bámult a kandalló mélyére, ahol már rég kialudt az utolsó parázs is. Percről percre fészkelte be a bűntudat magát a gondolataiba. Már-már ott tartott, hogy bocsánatot kér, mikor a feje mellett roppant Sehun térdizülete, kis híján a frászt hozva a fiatalabbra, ahogyan mellé guggolt.

Hamarosan Sehun hatalmas tenyere Lucas vállát melegítette, s a fiatalabb az óvatos érintéstől enyhülni látszott.

-        Tudod, az igazság az, hogy azt hiszed, mások segítségére tanultad meg a szakmád, valójában viszont a legkülönlegesebb eset, akivel találkozhatsz, az te magad vagy. - Sehun hangja vészjóslóan mélyre hatolt Lucas tudatában, olyan szakadékot hasítva magának, amiben a sötétséget végtelen tátongó lyukként szimbolizálhatták volna. – Nézd, Lucas, szerinted hány olyan kivételes ember születik, mint te? Itt vagy, a huszas éveidet sem kezdted még taposni, de már lediplomáztál, mérföldekre előrébb jársz, mint a korosztályod, mint a nálad idősebbek. És ez mind annak köszönhető, aki vagy.

-          Jaj, el ne kezdd. – Lucas megpróbált felülni, de Sehun erős keze a kanapéhoz szögezte.

-          Miért nem akarod megismerni önmagad? Miért nem próbálod meg megérteni, mi zajlik benned? Miért...

-       Mert nem érdekel. Lehet, hogy te imádnád, hogy betolsz egy gépbe és kismillió méregdrága felvételt készítesz az agyamról, de én, veled ellentétben nem megfigyelni akarom a katasztrófákat, hanem megelőzni. – A fiatal fiú szájából úgy ömlött az indulat, mint egy megállíthatatlan lavina.

-          Hogy nevezheted katasztrófának? A disszociatív személyiségzavar a maga módján… – Sehun arcára őszinte ámulat ült ki, amitől olyan gyermeki lett az arca, hogy Lucas egy pillanatra nem hitt a saját szemének, mégis, szinte ösztönösen vágta félbe az idősebb érvelését

-        Neked könnyű. – Lucas tett még egy kísértletet, hogy megpróbáljon felülni. Ezúttal sikeres volt, Sehun keze lehullott a válláról és a kanapé puha párnájába csapódott. – Te egyedül vagy a fejedben.

A bűntudat fojtogatta légkör egyre csak terebélyesedett a csöppnyi szobában. Olyan lassan, olyan hosszan, hogy szinte úgy tűnt, soha nem lesz vége a zsebkendőnyi térnek. Sehun továbbra is guggolt, bámulta még egy ideig a pontot, ahol az előbb még Lucas feje volt, majd nagyot nyelt és az arcát a tenyerébe temető fiú felé fordult.

-          Sajnálom. – Komoran csengett a szó, s sokáig zúgott a levegőben az idősebb baritonja. – Sajnálom, hogy azt hiszed, kísérleti alanyként tekintek rád – Lucas erre már felemelte a fejét és azzal az őszinte, szeretetre méltó, kíváncsi csillogással nézett a másikra.

Kimondatlan szavak maradtak a levegőben. Mindketten érezték, hogy a másik fél bevallani valamit, s hogy a titoknak súlya van.

Csak bámult egymásra a két fiatal. Kezdett minden semmivé foszlani, mintha nem történt volna az imént szóváltás kettejük között, mintha Lucas nem vágyta volna egy pillanatra a fölényt, mintha az ablakban kékellő dália nem hajtotta volna le a fejét, sóvárogva a simogató napfény után.

-          Kérlek… - Lucas hangja elfojtva csengett, pupillája pusztán egy tág, sötét folt volt, melyet egy aranybarna gyűrűként írisze ölelt körül.

Sehun tétován tekintett a szőke fiú elgyötört arcára. Soha nem tett ilyet. Soha nem érzett rá késztetést. Nem tudta, hogy egyáltalán akarja-e ő is. Csak figyelte, ahogyan Lucas végignyal kiszáradt ajkán, s merészen bámulja Sehunét és vár, sőt könyörög reszketeg levegővételeivel.

Egy pillanat tört része volt az egész. Sehun csak döntött és a szőke fiú térdére támaszkodva odahajolt, összeérintve ajkait a fiatalabbéval, s azonnal robbant is benne az érzés, a mellkasát felfeszítő melegség, a borzasztó, mindent elsöprő forróság, ami miatt úgy érezte, ereiben vér helyett láva folyik.  Azt sem vette észre, hogy Lucas apró szusszanással leplezte meglepettségét.

Annyira elodázott volt a csók. Lucas végtelenül ügyetlenül próbálta Sehun ajkát táncra bírni, amire az idősebb csak mg ügyetlenebb mozdulatokkal felelt, mégis nekik megfelelt, egészen addig a pillanatig, míg Lucas keze Sehun tarkójára nem siklott, s mindkettejük szíve harsány dübörgésbe nem kezdett.

Döbbenten rebbentek szét. Sehun nem mert a fiatalabb szemébe tekinteni. Csak állt a fiú felett félszegen, tekintetét a szemközti falnak szegezve. Lucas sóhajtott, majd felállt. Vészesen közel az idősebbhez. Érezte, hogy reszket a másik, így óvatosan, mintha csak attól félne elriasztja, maga felé fordította Sehun arcát, s homlokukat összeérintve lehunyta a szemét.

A másodpercek most megfoghatatlanul szökelltek át a jelenből a múltba, s Lucas nem akarva elszalasztani egyet sem, megragadta az idősebb ökölbe szorított kezeit, és lassan, de annál határozottabban bírta rá, hogy ellazítsa ujjait és összefűzhessék őket.

Lucas nem láthatta, ahogyan Sehun arcára halvány, izgatott mosoly költözik, éppen akkor, mikor a búskomor, kék dália könnycseppként egy szirmát a párkányra ejtette.